Az igazi művészet II.

I. A rész-egész viszony felfogásának változásáról

A gondolat destruktív és konstruktív ereje

Tekinthetjük az emberiség történelmét egymástól függetlenül, esetlegesen bekövetkező események láncolatának, de Charles Darwin elméletének mintájára felfoghatjuk egyfajta evolúciós folyamatként is. Így a történelem valójában nem más, mint a kollektív emberi gondolkodásmód története. Könnyen belátható, hogy az emberi tevékenységet, legyen az kreatív vagy destruktív, a gondolat kezdeményezi. A civilizáció nagy teljesítményei és vívmányai mögött egyértelműen a gondolat áll. Ez nem pusztán a társadalmi struktúrát befolyásolja, hanem bármilyen típusú tevékenységre kiterjed és ezért a művészetre is vonatkozik. Egy adott kor lényegét tehát nem foghatjuk meg csupán a szigorúan vett történelmi események segítségével. A szüntelenül változó eszme pillanatnyi állapotára annak legkülönbözőbb ideiglenes megnyilvánulásaiból következtethetünk. Bár az alkotó tevékenység mögötti koncepció, mint a történelemből kiderül, folyamatosan fejlődik (de legalábbis változik) mégis észlelünk egy bizonyos állandóságot. Az emberek évszázadokkal ezelőtt is emberek voltak, és ha nem következik be valamiféle fatális katasztrófa, évszázadok múlva is azok lesznek. Tegyük fel, hogy képesek vagyunk utazni az időben: valószínűleg nem tudnánk közvetlenül, verbálisan kommunikálni a kőkorszaki emberrel. A korból fennmaradt régészeti leletek azonban azt bizonyítják, hogy már ők is birtokában voltak annak a teremtő (vagy a környezetet manipuláló) intelligenciának, amivel a mai napig formáljuk világunkat. Továbbá, az őket irányító késztetések és a művészetet létrehozó belső feszültség sem veszett ki az emberiségből nyomtalanul az idők során. Az őskorban megalkotott tárgyak képesek idő és tér korlátait meghazudtoló módon üzenni nekünk, leszármazottaknak. Az egyik legfőbb üzenet pedig az, hogy az emberi gondolat sarkalatos pontjai, úgy tűnik, az évszázadok alatt vajmi keveset változtak, lényegében ugyanazok a kérdések foglalkoztatták őseinket, mint a modern embert. Halál, szex, vér, fájdalom, titok, álom, őrület – ha ezeket a szavakat halljuk vagy olvassuk valahol, több mint valószínű, hogy felkeltik és megragadják a figyelmünket. Ezek olyan, a tudatalattinkban kódolt fogalmak, melyek rendkívül erőteljes, hipnotikus hatással vannak ránk. A marketinges szakemberek jól tudják, hogy egy vállalkozás sikere nagyban függ attól, hogy pontosan milyen az eladni kívánt termék köré épített image viszonyulása ezekhez a kulcspontokhoz. Ezeknek a dolgoknak a varázsereje leginkább abból fakad, hogy valós, intenzív élmény-lenyomatokhoz csatolnak vissza a kollektív tudatban.

Ezek közül a két archaikus téma – a halál és a nemiség – az, ami bizonyíthatóan már a civilizáció hajnalán lázba hozta az embert: elég, ha csak a termékenységi szobrokra illetve a túlvilágra vonatkozó hiedelemrendszerekre és ahhoz kapcsolódó szokásokra gondolunk.

A halál az emberi tudat eszmélésének origója. Az egyetlen állat, melynek halál-tudata van, az ember. A szex pedig a fajfenntartás szempontjából elengedhetetlen. Megvizsgálva a kortárs művészeti palettát azt láthatjuk, hogy ezek a motívumok nem vesztettek népszerűségükből. Napjainkban is számtalan olyan műalkotás születik, mely ezeket a toposzokat dolgozza fel.

Ha ilyen jelentős kontinuitás állapítható meg a generációk között, akkor felmerül a kérdés, hogy mégis mi változik?

Az emberi öntudat egyik karakterisztikus vonása a viszonyítás. Identitásunk megállapítása mindig környezetünk és mások viszonylatában történik, az énség érzésének alapja a különbözőség. Ez a viszonyrendszer az emberiség történelme során folyvást változik. Régebbi korok kultúráit tanulmányozva azonban feltételezhetjük, hogy az a rettenetes izoláció, ami jelen korunkban egyre inkább általánossá válik, nem volt mindig jellemző. Alan Watts kifejezésével élve olyan bőrzacskókba zárt egókként tapasztaljuk meg magunkat,⁵ melyek permanens konfliktusban vannak az ellenséges külvilággal, így szüntelenül kényszert éreznek arra, hogy zsákmányoljanak belőle és védekezzenek ellene. A jelen társadalmat tekintve felfedezhető az emberi közösségeket a lehető legapróbb szegmensekre tördelő tendencia. Nem pusztán nemzetközi, de nemzeti szinten, illetve a legkisebb szociális egységek, a család intézményének szintjén is érezhető ez a jelenség. Az összetartás a családokon belül egyre gyengül, a válások száma egyre növekszik. A szakadék a különböző társadalmi osztályok, népcsoportok között egyre mélyül. Szinte minden életszituációban súlyos ellentétek keletkeznek, legyen szó politikai, vallási hovatartozásról, szexualitásról, vagy bármi egyébről. Ez lehet a globalizáció, a tömegkultúra illetve a fogyasztói társadalom imperatív velejárója, bár néhányan tudatos, gondosan megtervezett összeesküvést sejtenek mögötte. Személy szerint David Bohm álláspontjával értek egyet, aki azt írja: „Az igazi válságot nem azok a történések jelentik, melyekkel nyíltan konfrontálódunk, mint például a háborúk, a bűnözés, a kábítószerek, a gazdasági káosz vagy a környezetszennyezés. Valójában a gondolat felelős mindenért, minden esetben. Minden ember felelős a gondolatért, hiszen vele él. Azonban a gond ott kezdődik, mikor azt mondjuk – ők azok, akik így gondolkodnak, és én gondolkodom helyesen. Úgy vélem, ebben van a hiba.”⁶

A személytelen, archaikus egységtudat

A gondolat fejlődésének során tehát, mint ahogy az emberiség eddigi történetéből kiderült, olyan utakra tévedhetünk, melyek destruktívak. Hogy megértsük, miben változott pontosan a viszonyrendszerünk, a világról alkotott térképünk, az emberi időszámítás kezdetéig kell visszanyúlnunk.

A mindenség keletkezésével kapcsolatos kérdésekhez hasonlóan senki sem tudja, hol kezdődött az ember eszmélése. Manapság általánosan elfogadott nézetté vált az evolúciós hipotézis, mely bár minden eddiginél kielégítőbb megoldást kínál biológiai formátumunk kialakulásának problémájára, nem ad választ arra, hogy mitől lett az ember emberré, hogyan és mivel kezdődött a tulajdonképpeni emberi intelligencia kibontakozása, az anima rationale pályafutása (vagy ámokfutása). Az ember egyedfejlődésével analóg módon a történelmi kezdeteket homály fedi. Ahogy feltehetőleg legtöbben saját születésünkre sem emlékszünk, és korai gyermekkorunkból is csak ritkán őrzünk emlékeket, úgy a kollektív emberi tudat éledésének és primordiális szakaszának (az őskornak) lényege is rejtve marad előlünk. Csupán halvány sejtéseink és feltételezéseink lehetnek arról, hogy mi történt akkor. Ha az egyéni emberéletnél maradunk, annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy kezdetben nincsen szó a hagyományos értelemben vett öntudatról. Az ego csak későbbi évek során, fokozatosan alakul ki, a többiek visszajelzéseinek, a nevelésnek valamint egyéb immanens és környezeti tényezőknek a hatására. A modern pszichológia irányzatainak egy része úgy írja le ezt a folyamatot, mint egy transzállapotot, mely a közeg természetes szuggesztióinak nyomására alakul ki az egyénben. Az ego tehát tudatállapot, egy, az iniciálistól eltérő rezgésszint, amelybe a gyermeket „behipnotizálják”. (Szó sincs kényszerről, hiszen, mint tudvalevő, a hipnózis a hipnotizált fél beleegyezése és közreműködése nélkül nem jöhet létre.) Természetesen, a felnőttek már benne élnek ebben a transzban, és, jobbára pusztán a viselkedésükkel örökítik át az újabb generációkra ezt az állapotot, a nélkül, hogy tisztában lennének azzal, pontosan mit tesznek. Az ego kialakulásának a fenn említett viszonyrendszer az alapja.

A nevelés nagyrészt abból áll, hogy a gyermek identitását a kívánatos és nem kívánatos viselkedés mintákra tett megjegyzésekkel formáljuk (lásd: „Rossz gyerek vagy, ne legyél rossz gyerek.”) Ezek a megerősítések és tiltások keltik a gyermekben a jó és főképpen a rossz, a nem elfogadható képzetét, illetve késztetik a saját tevékenységével való azonosulásra. A folyamatos különbségtevés és hasonlítás során válik le az egyéni tudat a környezetről. Figyelemre méltó a tény, hogy az emberek többségénél a gyermekkori emlékek nagy része nem harmonikus és kellemes, hanem a megalázás, megszégyenítés élménye. Ennek az intenzív, negatív behatásnak a brutalitása megmásíthatatlan lenyomatot hagy a pszichében. Az angol self-conscious szó kettős jelentésében ennek a megfigyelésnek az eredményét láthatjuk – öntudatos és zavart, félénk lelkiállapotra egyaránt használják. Lényegében a fizikai születésünk traumája után átéljük a másodikat, melynek során önazonosságunk tudata születik meg.

Az ego születése előtti időnek civilizációs kontextusban az őskorszak felel meg, melyben személytelen, archaikus egységtudat érvényesül. Ez a primitív szellemi ősállapot a bibliai Édenkert egyik lehetséges szimbolikus értelmezése. Ennek az ösztönös, holisztikus érzésnek bizonyítékai a természethez való viszonyra utaló jelek az őskori művészetben. Ahogy a gyermek élete első néhány évében még magában hordozza az anyaméhben megélt összetartozásból fakadó gyámoltalanságot, úgy az ősközösségek is közelebb vannak még a forráshoz, és eredendő gyengédséggel kezelik a körülöttük lévő világot. Erősen kétlem, hogy ez a szerénység pusztán a technikai felszereltség hiányának a velejárója. A napjainkban – sajnos már csak elvétve – létező primitív törzsek, természeti népek kultúráját tanulmányozva azt láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy a modern világ most már gyakorlatilag fejlettebbnél fejlettebb eszközöket biztosít a természet leigázására, ők mégsem ragaszkodnak hozzá, hogy asszimilálódjanak és megsokszorozzák ökológiai lábnyomuk méretét. A környezet iránti gyengédség alatt pedig nem a szó üres szentimentalizmustól csöpögő, elmarketingesedett változatára utalok, hanem egyfajta ösztönszerű és emocionális tiszteletre. Az élet elkerülhetetlen fájdalommal jár, minden szinten. A természet iránt tanúsított gyengédség annyit jelent, hogy nem okozunk nagyobb kárt annál, mint ami feltétlenül szükséges. Ez egy, a korszerű ember számára valószínűleg nehezen megfogható elképzelés, mely a jelenlegi normánál jóval emelkedettebb szellemi és morális standardot képvisel. Távoli elődeink lenyűgöző módon nem csak hogy tisztában voltak mindennek fontosságával, de ennek jegyében is éltek. Honnan tanulták? Ösztöneik diktálták. Elterjedt és kedvelt szokás az ember minden sátáni megnyilvánulásáért az ösztönöket vádolni, noha napnál világosabb, hogy az igényeken felüli fogyasztásnak és ésszerűtlen agressziónak az oka valamiféle mentális túlburjánzás, mely nem csak a túléléssel kapcsolatos tevékenységeket érinti, hanem az élet más területeit is megfertőzte.

A fragmentáció

Hogyan jutottunk egyről a kettőre, majd a milliárdokig? Ahogy az idő teltével a civilizáció szövevénye már-már a tarthatatlanságig duzzad, egyre nagyobb számokkal dobálózunk. Néhány évszázaddal ezelőtt az emberek számára nagyjából semmit sem jelentettek a százezres nagyságrendek, ma már a reggeli kávé mellett, a nappalinkban, az utcán sétálva akarva-akaratlan beléjük botlunk. Az internetnek köszönhetően szédületes információ-bumm közepén találjuk magunkat, s gyakran úgy érezzük, az ingerek elárasztanak minket. A jelenlegi fogyasztói társadalmi modell kialakulásáért sokan a felvilágosodás korát teszik felelőssé, mivel szellemi üzemanyagot és teret biztosított az ipari forradalom és a technológiai innováció létrejöttéhez, mely a nagy felfedezéseket is lehetővé tette. A kognitív horizont tágulása valóban megelőzte az emberiség térben való terjeszkedését, nem lehet azonban egyöntetűen károsnak bélyegezni. Az áldásos hatás, amit a felvilágosodás mozgalma az emberi gondolkodásra kifejtett, vitathatatlan. A probléma talán abban gyökerezik, hogy míg a sárkány egy-egy fejét levágta, a többit megetette s felhizlalta. Így a belső fenevad nem lett gyengébb, sőt, inkább erősödött. Egyazon elánnal, mellyel megnyirbálta a gondolat boszorkányégetéseket produkáló, minden józanságot nélkülöző mentális kinövéseit, kiirtotta a fantáziát, a képzeletet, a rácsodálkozás képességét, a megfoghatatlan iránti fogékonyságot. Ugyanazzal a mozzanattal, mellyel a koronát a sötétség felett hatalmaskodó emberi értelem, a Ráció fejére helyezte, baljára a Beképzeltséget, jobbjára a Fásultságot ültette.

A gondolat fejlődésének ezen stációja a fragmentáció (vagyis a töredezettség) szakasza. A korszerű célkitűzés az volt, hogy a világ azon jelenségeit, melyek vizsgálhatóak és mérhetőek, apróbb részekre bontva analizálják és így közelebb jussanak megértésükhöz. Ezzel az elképzeléssel az adott korban jelentős sikereket értek el, robbanásszerűen jutottak el egyik felfedezéstől a másikig. Talán ez a sikerélmény hozta magával azt a túlzott önérzetet, mely az emberben azt az illúziót kelti, hogy joggal hatalma alá vonhatja és megerőszakolhatja a természet egészét. A világ megismerhetőségébe vetett hit megjelenésével kiveszett a mindennapokból a létezés szakrális mivoltára való ráérzés, a csoda iránti igény. Ingerküszöbünk olyan magasra került, hogy a technika újabb és újabb csodái csak három napig tartanak. Az első mozifilm vetítésekor az emberek fejvesztve rohantak ki a teremből a közeledő vonat láttára, ma már a szemünk sem rebben, ha ebédidőben hullákat mutogatnak a képernyőn. Ez természetesen nem a józan ész és a tudomány hibája, hanem azé az elidegenedett felfogásé, amely képtelen egységben szemlélni a világ jelenségeit és nem feltételez összefüggést közöttük. Ebből származik az a vérlázító közöny, mellyel általában egymást, a természetet és az eseményeket figyeljük. Ebben az állapotban a legabszurdabb dolgokat is magától értetődőnek vesszük és a leghajmeresztőbb gaztetteket képesek vagyunk végrehajtani.

Az az alaposság, részletező és elemző készség, mellyel a világ problémáit a felvilágosodás tudósai és gondolkodói megközelítették, bizonyos helyzetekben elengedhetetlen. Vannak azonban területek, ahol ennek az attitűdnek a használata nemcsak hogy ésszerűtlen, de kifejezetten káros is.

Természetesen nem lehet minden szituációban ugyanazt az eszközt használni – képzeljük csak el, milyen reménytelen vállalkozás lenne megpróbálni ecsettel felvágni a tűzifát, és milyen veszélyes lehet nekiállni baltával festeni egy képet.

Lassacskán azonban feledésbe merült, hogy ez a vívmány csupán eszköz és nem cél, és az évek során a metódus dogmatizálódott. A dogma, mint kifejezés általában a vallással kapcsolatban használatos, de egyetemes értelemben véve jelölhet bármilyen olyan tézist, melyet kizárólag tradicionális illetve autoritás-elvű okokból kifolyólag tekintünk helytállónak. Feltehetőleg, a felvilágosodás által kitermelt racionalizmushoz hasonlóan voltaképpen az összes nagy vallás eredeti üzenete és funkciója holisztikus, az idők vihara azonban megtépázta és megfosztotta méltóságától csaknem mindet. A mai napig konfliktusok és háborúk szabdalják a Föld színét és szaporítják a szenvedést a kiüresedett vallásos hittételek égisze alatt. Az isten, melynek nevében az emberiség kollektív szuicid tevékenységét folytatja, Nietzsche szerint halott. Kizárólag az ember bestiális, természetes ösztönökön túlmutató agresszivitása lehel démonikus életet ebbe a lassan porladó porhüvelybe. Az igazság kiüresedve dogmává válik, teherré, melyet a civilizáció a hátán cipel évszázadokon át, és billoggá, melyet egymásra süthetünk ebben a vad korban. A dogmák úgy viselkednek, akár a vérrögök az emberi szervezetben: ami egyszer élet volt, összecsomósodik, megkeményedik és az eleven erő útjába áll, hogy eltorlaszolja azt. Mind a vallásoknak, mind a tudományos diszciplínáknak megvannak a maga dogmái. A dogmaképződés jelensége szerencsére legkevésbé a művészetet érinti, mégis időről időre akadnak művészek, akik szót emelnek a dogmatizálódó artisztikus elvek ellen. „Elítélek minden módszert, minden mértéket vagy erőszakolt tanítást. Minden művészeti szabály, kánon a halált okádja. Az ész a művészet ellensége.” – vallotta James Ensor. Az ész, ha nem is a művészet, de egyre inkább úgy tűnik, hogy önmaga ellensége. Azonban az az „eszement” szabadság, ami a kreatív folyamat során átélhető, kiszabadíthatja az elmét a saját maga által generált börtönből.

A holizmus fontos tétele az is, hogy nem tesz lényegbeli különbséget a múlt, a jelen és a jövő között, ugyanakkor a valóságfolyam fázisai közül egyetlen közvetlenül megtapasztalhatóként a jelent preferálja. A jelenlét, a jelenben levés a keleti vallások és bizonyos okkult iskolák alapvető tanítása, a transzcendens élmény eredője. A holizmus minden pillanatban egyetlen pontban összpontosulva bontja ki a teljességet, a holisztikus gondolkodás és művészet ebből az egyetlen őszintén érzékelhető pontból sugárzik. Az egyetlen teendőnk, hogy elálljunk az útjából.