Az igazi művészet III.

III. A képzőművészet társadalmi szerepe

„A művészet az angyalok összeesküvése a világ feje fölött.” (Ottlik Géza)

Tömegkultúra és vizualitás

Joggal gondolhatjuk azt, hogy az általunk nap, mint nap megtapasztalt hétköznapi világ hangulatában egyre inkább közeledik a Madách által Az ember tragédiájában felvázolt falanszter disztópiához. Hogy mennyire valósul meg a falanszter világ eredeti célkitűzése – az életminőség emelése az élet biztonságosabbá tételével, a társadalmi egyenlőtlenségek elsimításával – vita tárgyát képezi. A Madách Imre-féle leírás elidegenedett atmoszférája ugyanakkor kísértetiesen emlékeztet minket saját életviszonyainkra. A fitneszteremben a futógépeket használó emberek edzés közben a falra erősített óriási plazmatévén természetfilmeket néznek – a helyzet abszurditása elgondolkodtató, bár a jelenlegi eszmerendszer keretein belül talán konzisztensnek tekinthető. Kétségkívül kényelmesebb és kevesebb kockázattal jár az edzőterem hűvös rejtekében futni, mint a szabadban, s a jelek szerint ezek a korszerű szempontok. Kalos kagathos – szép és derék – volt az ókori görög társadalom erkölcsi és esztétikai normája. A XXI. századra odáig jutottunk, hogy a kényelmes és biztonságos lett a mottónk.

A technológia, az orvostudomány és a nyugati társadalom fejlődésével sikerült olyan körülményeket teremtenünk magunknak, melyben a (nyugati) ember és az emberélet szentsége prioritást élvez. Ennek a kiemelt állapotnak a fenntartása Európában és az Egyesült Államokban a világ többi részének elnyomásával jár együtt, az egyenlőség megteremtéséhez az egyenlőtlenségeket tovább erősítő eszközöket használunk. A kapitalizmusban élő állampolgár általában nem gondol erre, természetesnek és jogosnak fogadja el a szerencsés létkörülményeket, melybe született. Ugyanakkor, az emberek többsége mégsem érzi teljesnek az életét.

Ezt a tényt bizonyítják a negatív statisztikák – az öngyilkosságok száma, a pszichés betegségek, alkoholizmus, dohányzás, keménydrog-fogyasztás mutatóinak növekedése. Nem kell teljes körű társadalmi mintavételt lefuttatnunk ahhoz, hogy ennek a diszfunkciónak a jeleit lássuk, elég, ha közvetlen környezetünkben körülnézünk.

Nem áll szándékomban ezzel azt állítani, hogy létezett egy olyan ideális periódus, „aranykor” az emberiség életében, mikor még minden tökéletesen működött. Feltételezhető, hogy a komplikációk, melyekkel szembe kell néznünk, csírájukban kezdettől fogva jelen voltak az emberi elmében. Azért érezzük a helyzetünket egyre súlyosabbnak, mert most érkezett el az a pont, hogy teljes, monumentális mivoltában manifesztálódik a világban az, amit a gondolkodásunkkal megteremtettünk.

Térjünk vissza arra a kínzó hiányérzetre, ami a kor emberét jellemzi. A multikulturális társadalmak számtalan értékük ellenére az egyént nem csak természetes környezetéből, de a kulturális kontextusából is kiragadják. A „valahová tartozás” igénye elemi szükséglet, hiszen az ember társas lény. Talán ennek a vágynak a kielégítéséből fakad az a fejvesztett boldogságkeresés, aminek folyományaképp a keleti vallások, természetfölötti jelenségek, ezoterikus iskolák iránti érdeklődés megnőtt. Az emberek jelentős rétegei egyre kevésbé találják kielégítőnek az intézményesített vallás tanait, és alternatív valóságmagyarázatokat igyekeznek találni. A szcientológia egyház szédületes popularitásának okait is ebben kell keresni. Nem pusztán a spirituális, hanem az anyagi világ megértéséhez is új módszereket keres az emberiség – a kvantumfizika hagyománytörő felismerései rengeteg embert megihletnek.

Annak ellenére, hogy a különféle művészeti ágak közül a képzőművészet is egyike lehetne ezeknek az önmegismerő új utaknak, a képzőművészet örvend a legkisebb népszerűségnek mind között. A képzőművészeti szcéna képviselői zárt, kissé belterjes közösséget alkotnak, a kortárs kiállításokra nagyritkán tévednek olyanok, akik nem ismerősök, rokonok, kollégák. A tévé és a film korában igazán nehéz felkelteni az emberek érdeklődését olyasvalami iránt, ami nem mozog, vibrál, villog, csillog, világít vagy üvölt. A vizuális kreativitás szellemi erőforrásain piócaként csüng a reklámipar, egy termék hozzácsatolt képi világ nélkül eladhatatlan lenne. Nem túlzás azt mondani, hogy vizuális terror közepette élünk – úton-útfélen harsogó, erőszakos látványi benyomásoknak vagyunk kitéve, ez pedig a vizuális befogadóképességünkre valamint ingerküszöbünkre is negatív hatással van. Éppen ezért a vizuális művészet, hogy felvegye a „versenyt” a mozgóképpel, intermédiás eszközök bevonásával igyekszik korszerűbbé és kívánatosabbá tenni a portékát, de úgy tűnik, kevés sikerrel.

Az internet olyan fórum, amely által gyakorlatilag közvetítő segítsége nélkül el lehet érni és meg lehet érinteni a felhasználókat, de csak nagyon ritkán történik meg az, hogy egy képzőművész munkája válik keresetté a világháló segítségével. Az emberek főképp zenét és filmeket keresnek a weben, és ha mégis képekre vágynak, általában beérik a giccsel.

A képzőművészet feltételei

Mielőtt tovább mennék, pontosabban körül szeretném határolni a képzőművészet jelentését. Nem létezik és nem is létezhet a képzőművészet egységes definíciója, hiszen egy képzőművészeti alkotás az innováció révén válik értékessé és érvényessé. Egy műalkotásnak sajátos, konzekvens belső logikai rendszerrel kell bírnia ahhoz, hogy autentikusnak lehessen tekinteni – egyébiránt plágiumról vagy puszta formai játékról van szó. Definíció hiányában kénytelenek vagyunk megkeresni azokat a pontokat, melyek segítségével összekapcsolhatóak a képzőművészetről alkotott eltérő nézetek.

Először is, a művészet és azon belül is a képzőművészet kizárólag emberi tevékenység. Nagy érdeklődésre tartanak számot és helyenként horribilis összegekért kelnek el azok az „absztrakt-expresszionista” képek, amelyeket állatkerti csimpánzok festettek. Mindez mégsem jelenti azt, hogy a művészet tevékenységében osztoznánk az állatokkal, éppen annyira nem beszélhetünk állati művészetről, mint amennyire nyilvánvaló, hogy az emberi nyelv az ember sajátja. Léteznek papagájok, és egyes majomfajták is, melyek képesek elismételni bizonyos szavakat vagy mondatokat, amiket megtanítanak nekik, de képtelenek arra, hogy a nyelvet kreatívan használják. Ez pedig olyan képesség, amivel az ember már egyedfejlődésének igen korai szakaszában – két-három évesen – birtokol. A nyelvhasználattal megegyező módon a csimpánz-festmények autenticitása is főképpen azért megkérdőjelezhető, mert a képek nem a Kandinszkij által elemzett belső szükségszerűségből születnek. Ezek az állatok trenírozva vannak arra, hogy ezt az emberihez hasonló tevékenységet folytassák. Az eszközöket, a papírt és a festéket az ápoló nyújtja be a ketrecbe és maga a festés feltehetőleg az ő mozdulatainak az utánzásával történik. Nincsen azonban példa arra, hogy egy csimpánz teljesen önálló indíttatásból kezdene alkotómunkába, holott fiziológiailag nincsen akadályoztatva ebben. A csimpánz képek tehát nélkülözik a fenn tárgyalt független, belső konzekvenciát és a teoretikus hátteret. Ez a képzőművészet második jellemzője: létrejötte elválaszthatatlan a filozófiától.

Minden egyes műalkotás készítéséhez szükséges kifejezett vagy ki nem fejezett teória, gondolati háttér jelenléte. Ebben a tekintetben eltér a többi művészeti ágtól. Adott esetben egy zenemű vagy akár a madárcsicsergés „értéséhez”, pontosabban élvezéséhez nem szükséges háttértudás, míg egy képzőművészeti alkotásnál gyakran elengedhetetlen egy adott korszak vagy művész filozófiájának, történetének az ismerete. A harmadik kitétel szorosan összefonódik a másodikkal: a képzőművészeti munkának társadalmi célja van.

A művész minden esetben a közösségnek alkot, és a mű nem él a befogadó nélkül. A másik emberre, a közösségre való hatás szándéka tagadhatatlan evidencia. Az egyéni világlátásnak műalkotás formájában történő manifesztációja egyszerre individuális és közösségi ügy.

Az igazi művészet alkímiája

A képzőművészet az öt érzék közül a látást használja primer csatornaként az információ közvetítésére. Meglehetősen nehéz feladat lenne megkísérelni bármiféle rangsort felállítani az érzékek között, mégis érthető módon jó okunk van feltételezni, hogy mind a túlélésben, a tájékozódásban, illetve az én-tudat építésében szignifikáns szerepe van a látásnak. Tehát a látás fontossága és szerepe nem változott az idők kezdete óta. A képzőművészet iránti társadalmi indifferencia azzal a túláradó vizuális dömpinggel magyarázható, aminek a modern ember nap mint nap ki van téve. A látvány reprezentációs funkciója sem veszített jelentőségéből, legjobb bizonyítékként a marketinges módszerekre utalhatunk. Mindannyiunk számára ismerősek azok a két lábon járó reklámfelületek, akik életre kelt próbababákként az éppen divatos márkákba vannak burkolva tetőtől talpig, nem egészen tudatosan ezeket a cégeket propagálják, és még ők fizetnek érte. Ez bizony az őskori gyakorlat újjáélesztése, a primitív varázslat: a barlang falára festett bölény olyan mágikus tárgyként funkcionál, mellyel birtokba vehető a valódi bölény lelke. A reklámban megjelenített értékek, a fiatalos dinamizmus és vonzó egyéniség, vagy akármi más megszerezhető az által a mágikus ereklye által, ami a boltban megvásárolható. Ennek másik megjelenési formája azoknak az embereknek a szokásaiban jelentkezik, akik minden áron minden áldott pillanatot dokumentálni akarnak, fénykép vagy videó formájában. Végül is, honnan tudhatnánk, hogy valami tényleg megtörtént, ha nincs róla felvétel? Ez a hiedelem azt sugallja, hogy egy „szellemi”, nem materiális valami az által köthető magunkhoz, tehető magunkévá, hogy megtaláljuk azt az anyagi formát, amiben megtestesül. Onnantól kezdve örökké a miénk lesz. Hát ez bizony modern kori fekete mágia, és azoknak a körében, akik gyakorolják és elhiszik, működik is.

A képi megjelenés a hatalom eszköze. Ebben rejlik a TV egész tömegeket leigázó és befolyásoló uralma. Ma már többek számára ismerősek azok a módszerek, amikkel a reklámok/filmek a tudatalattinkra hatnak és egy adott termék fogyasztására ösztönöznek.

Mindazonáltal tulajdonképpen nincs is szükség a rejtett üzenetekre, hiszen a népesség nagy része olyan mértékű kábulatban él, hogy bármiféle erőszakos és nyílt impulzussal szemben is sebezhető. Bizonyos vallásokban, például az iszlámban, talán épp a fent tárgyalt okokból kifolyólag nagyon szigorúan kezelik a képi megjelenítést. Allahnak és prófétáinak az ábrázolása tilos, ugyanakkor rendkívül gazdag és szofisztikált absztrakt ornamentikát alkalmaznak. Ennek az a jelentősége, hogy Istent ne kössük egy adott formához, főleg antropomorf formához ne. A reformáció a katolicizmus burjánzó díszítményeivel szemben a tiszta egyszerűség híve. A református templomban nem látunk agyondíszített, aranyfüstös angyalkákat. A sintoizmus gyakorlatának pedig egyik alapvető eleme az, hogy egy teljesen üres szobába vezetik az embert, ahol a falon csak egy tükör lóg. Ez a meditáció helyszíne. Ez segít abban, hogy képesek legyünk elvonatkoztatni az „anyagi világ” látható szegmenseitől, a spirituális lényeg felé vezet. Azok a tibeti buddhista szerzetesek, akik az álomjóga mesterei, folyamatosan hangsúlyozzák, hogy az álom állapotok során látott képekhez nem érdemes ragaszkodni, nincs igazi jelentőségük. Ez az ősi gyakorlat, melynek során a szerzetes önerejéből képes tudatállapotát megváltoztatni, mintegy utazni az elme dimenziói, álom, félálom és ébrenlét között, nem kimondottan a tudatalattiból felszabaduló tarka szimbólumlények vizsgálatát célozza, sokkal inkább a tökéletes és teljes ürességet keresi.

Ez ugyanakkor természetesen nem jelenti azt, hogy a vizualitás kizárólag az ördög eszköze lenne. A szem univerzális, archaikus jelkép. Napokig lehetne sorolni, hány helyen és hányféleképp használták már. Az ókori Egyiptom szakrális szimbóluma volt Hórusz szeme. Csaknem minden katolikus templomon látható „isten szeme”, a mindent látó szem pedig a szabadkőművesek és egyéb ezoterikus mozgalmak szimbólumaként él a köztudatban. Ember és ember között a legegyszerűbb igazi kapcsolatteremtő módszer a szemkontaktus felvétele, továbbá az is köztudott, hogy az íriszből a különféle az organizmust ért környezeti hatások, fiziológiai folyamatok és megbetegedések kiolvashatóak.

Közhely számba megy, hogy a látszat gyakran csal, a szem a lélek tükre, és jól csak a szívével lát az ember. A korszerű ember azonban leginkább a képernyőn mozgó platóni árnyakra kíváncsi. A film nem a valóságot mutatja be, hanem lényegében egy alternatív univerzumot teremt, amely valós elemekből építkezik, mégis illuzórikus. Nem kizárólag a speciális effektek miatt. A rendező uralja az időt, egy film igazából a vágóasztalon születik meg. A média és a filmek által prezentált fiktív képet mégis egyre inkább integráljuk saját valóságunkba.

A tévé tükör, melyben az emberiség torzult arcát szemléljük, és zavaros szeméből próbáljuk kiolvasni, kik vagyunk. Ez azonban lehetetlen vállalkozás. A média világának fókuszpontjában ugyanis az áll, hogy mi látszódik, és nem pedig az, hogy mi mit látunk. Ily módon a televízió a látszat látszatának látszatát multiplikáló, egymásra rétegződő, egyre hamisabb valóságlenyomat-rétegekből építkező, virtuális világot teremt, melynek magja egyre kevésbé tűnik valóságosnak. Egyre távolodva a középponttól, eltévedünk egy fokozatosan fragmentálódó labirintusban, a diszkrepancia leküzdhetetlenné válik, és megszületik bennünk a visszatérés vágya. Ez történik most: az ember, létének forrásától egyre messzebb sodródva, a jelenlegi környezetében adott lehetőségek megragadásával igyekszik újraegyesülni önnön értelmével. A globalizációs folyamatok bizonyos, látens szinten – a profitszerzés mellett – az uniformizált, konformista társadalom megteremtésével egy homogén, egységes világprofil kialakítására törekszenek. Ez egy rendkívül didaktikus elképzelés, ami nagyon távol áll a holisztikus egység eszményétől. A valódi holisztikus állapot helyreállításának eszközei nem lehetnek mechanikusak, csakis organikusak, melyek közvetlenül az egyén szintjén fejtik ki hatásukat és az egyénen keresztül formálják a társadalmat. Erre az egyik legnemesebb, legtermészetesebb, legősibb módszer a művészet. Az elme kreativitása, a képzelőerő belső szabályrendszere a természet törvényeivel összhangban működik. A holisztikus elv szerint minden egyes emberi élet ugyanarra az egyetlen, roppant létezésre rezonál, mindannyian, minden pillanatban ugyanazt tapasztaljuk meg, természetesen az „énség” a „nem-teség” „nem-őség” viszonylatrendszerében, azaz saját egónk és életünk rendszerében, mindenki egyéni szinten. A művész saját személyes sorsának prizmáján keresztül töri meg és bontja színekre a lét differenciálatlan, megfoghatatlan fényét. A láthatatlan láthatóvá tétele, a szubjektív objektivizálása – ebben áll a művészi alkotás folyamatának nagyszerűsége. Mindez némileg szimbolikus értelemben véve alkímiai folyamat. A Bölcsek Köve olyan szubsztanciát jelöl, mellyel a mentális konstrukciók anyagi formában megtapasztalható módon testet öltenek. A képzőművészet pontosan erről szól. A hasonlatnál maradva, a Bölcsek Köve maga a talentum, melynek segítségével az elvont gondolati tartalmak, üzenetek, vágyak materizálhatóvá, a konszenzus valóság keretein belül is dekódolhatóvá válnak.

Az alkimista hagyományok szerint a higany az az elem, melyet az emberi intelligencia analógiájaként használtak. A higany egyedülálló tulajdonságokkal bíró anyag. Először is, erősen mérgező – veszélyes, ha nem megfelelően kezeljük. Folyékony – a tároló edény formáját veszi fel, alkalmazkodik a környezetéhez. Akárcsak az emberi értelem, folyamatosan tükrözi környezetét, cseppekre hullva is, viselkedése apró darabokra szétgurulva is egységes. Minden egyes higanycsepp egy elszeparált, önálló emberi elmét jelképez. Az ember természete ezek szerint az, hogy reflektáljon – a reflection angol szó egyrészt tükrözést, másrészt elmélkedést jelent.

A képzőművészeti alkotás frissessége és hitelessége az alapjául szolgáló élmény hitelességének és frissességének függvénye. Nincs rá mód, hogy ez bármiféleképpen ellenőrizhető vagy mérhető legyen, de nincs is rá szükség, azok a művek, amelyekben ez a szakrális spontaneitás jelen van, évszázadok múltán is elevenek és hatásosak, attól eltekintve, hogy mely korban keletkeztek. Ezek a művek a tér és idő paradigmájának semmibevételével, a végtelen és örökkévaló hangján szólítanak meg minket.