Az igazi művészet IV.

IV. Van Gogh, az igazi művész

„A szent szellő mindenkit megérinthet: szép rezgések mindenki lelkében keletkeznek, de nem mindenki tudja vászonra, kőre, papirosra marandósítani. Csak a művész! A művész, az igazi művész! Mentül igazibb művész, antul sikerültebben. Legsikerültebben az a művész, aki azt a szép-rezgést úgy tudja formába önteni, hogy aki az alkotását nézi, vagy hallja, vagy olvassa, csak azt a szép-rezgést érzi, amelyet a művész érzett, mikor a műve fogant, mikor a művet alkotta, és befejezte.” (Gárdonyi Géza – Ida regénye)

Az igazi művész prototípusa

Ha találomra megállítanánk egy járókelőt az utcán, és megkérnénk arra, hogy mondjon néhány 19-20. századi képzőművészt, akkor (feltéve, hogy az illető egyáltalán képes választ adni) legnagyobb valószínűség szerint Picasso neve kerülne említésre, második helyen pedig Van Gogh végezne.

Van Gogh hírneve vagy hírhedtsége elsősorban életének emblematikus (és néhol horrorisztikus) mozzanataiból áll össze. Van Gogh esetében az önmítosz-teremtés nem egy helytálló kifejezés, hiszen életében összesen egyetlen képet adott el, nagyon kevés visszajelzést kapott munkájáról, továbbá nem feltételezzük, hogy tudatosan alakította ki ezeket a jellemző attribútumokat. Az utókor mitizálta életének szimbólumait és történéseit. A levágott fülről azonnal rá asszociálunk. A rengeteg önarckép közül, melyet készített, csak kevés igazán ismert, viszont bármelyiket megmutathatjuk a művelt járókelőnek, valószínűleg azonosítani fogja, hogy kit lát a festményen. Ugyanígy a pipa és a napraforgó is védjegyévé váltak.

Van Goghot méltán tartjuk a modern képzőművészet egyik prominens egyéniségének. Művészetében látszólagos festészeti ellentmondások vegyülnek a forrongó belső feszültséggel. Ezeknek az ellentmondásoknak az egyik oka, hogy festészetében ütközik kelet és nyugat, a régi korok és a modernizmus művészete. A japán fametszetek visszafogott, stilizált megfogalmazása, nagy homogén felületekkel operáló kompozíciói és időtlen, metafizikai témájú felvetései óriási hatással voltak rá, ugyanakkor a poszt-impresszionizmus színorgiája és a látványt laza festékfoltokra feloldó látásmódja alól sem vonta ki magát. Ily módon a mozdulatlan örökkévalóság, és a pillanatnyi benyomás mozzanata, a tradíció és a formabontó, már-már absztrakcióig merészkedő progresszivitás egyszerre van jelen a képein. (Lásd Saint Remy út.) Azonkívül egyike azon festőknek, akiknél az átgondolt kompozíció mellett megfér a keresetlen spontaneitás is.

Halála után elért sikerének titka talán éppen ebben a megfeszítettségben keresendő, munkáiból ugyanaz a kompromisszum-képtelen, brutális szélsőségesség és kérlelhetetlen hitelesség sugárzik, mint ami az életét kormányozta. A személyiségét átható furcsa energia, ami a szociális interakciókat megnehezítette számára, a képeket örökérvényűvé tette.

Van Gogh a leveleiben igen gyakran utal rá, hogy milyen nehezére esik a közösségbe való beilleszkedés, és hogy kizárólag a festésben találja meg a bensőséges lelki menedéket. Ez a rettenetes kitaszítottság, valamint a pszichés nehézségek, melyekkel küzdött – most, hogy már nem él – felkeltik az érdeklődést, életét számtalan regény és film örökítette meg. A levelezés, melyet bátyjával, Theo Van Gogh-gal folytatott, bőséges információval látja el az utókort arról, hogy mi állt egészen pontosan az alkotói folyamat hátterében, segítségével következtethetünk Vincent személyiségére.

Az 1800-as évek elejéről eredeztethető a géniuszi karakter, a megszállott zseni személyiségmodell, mely a művészt, mint meg nem értett és az átlagpolgár számára meg nem érthető, kizárólag munkájába temetkező személyként jeleníti meg. Ez a művésztípus felfogás a mai napig népszerű, nem kopott ki a köztudatból és a kultúrából. Többek között ide kapcsolható a filmben és science fiction irodalomban több helyen felbukkanó őrült tudós archetípusa. A társadalmi többség a művészeket is gyakran ehhez hasonló sztereotíp kategóriába helyezi, munkájukat életidegen, a hétköznapi élettől teljességgel elrugaszkodott, hiábavaló tevékenységként értékeli.

Van Gogh egyénisége csak részben kapcsolódik ehhez a toposzhoz – tény, hogy élete számos olyan elemet tartalmaz, mely emlékeztet minket a jelenségre (kicsapongó életvitel, problematikus magánélet, elmebaj, zárkózottság, izoláció, megszállottság). Ugyanakkor a romantika egocentrikus művészétől eltérően nála letaglózó erővel van jelen a társadalom kitaszítottjai és általában az emberiség iránti empátia és felelősségérzet. Míg a romantikában a féktelen individualizmus élvezett mindenek feletti prioritást, Van Goghnál azt láthatjuk, hogy az identitása a külvilágra és a benne mozgó lényekre egyaránt kiterjed. Ifjú korában lelkipásztorként dolgozott, egyszerű szénbányászok között élt, gyermekeket tanított, betegeket ápolt. Noha érzékeny figyelemmel fordul a többi ember felé, az ő meglátása szerint a kortársak róla alkotott véleménye ezt nem tükrözi. „Amilyennek mások szemében tűnök – önző, jelentéktelen, taszító egyénnek – olyasvalakinek, akinek nincs helye a társadalomban és soha nem is lesz, az tömören mindennek a legalja. Legyen így: még ha ez teljességgel igaz is, a munkámmal egy napon mégis meg fogom mutatni, hogy egy ilyen senkinek is van szíve. Ez a célom, melynek mélyén megbánás helyett a mindent felülíró szeretet, szenvedély helyett az alázat remeg. Bár gyakran merülök a kilátástalanság mélységeibe, még olyankor is nyugalom, szent harmónia és muzsika van bennem. Festményeket és rajzokat látok a legszegényebb viskókban, a legpiszkosabb sarkokban is. Elmém pedig ellenállhatatlan erővel vonzódik ezekhez.”⁷ – írja Theo-nak 1882-ben.

Amint az ebből a rövid idézetből is kiderül, életbevágó azonosságot vállalt fel saját művészi tevékenységével. A holisztikus tudatosságból fakadó érzékenységgel és elkötelezettséggel viseltet minden iránt, mert mindennel azonos, ami körülveszi.

A transzcendens jelenlét

Az iménti idézetből az is leszűrhető, hogy Van Gogh számára a művészet az élet egészének felelt meg. Az igazi művészet nem elsősorban és kizárólagosan tevékenységet jelöl, hanem egyfajta nézőpontot, azt a naiv nyitottságot, mellyel a világ jelenségeire úgy tekintünk, mintha először látnánk őket. A világ egészében, abszolút mindenütt, a legváratlanabb helyeken is felfedezhető az univerzumot permanensen teremtő szakrális logika. Ez a felfedezés semmiképpen nem passzív folyamat, a festő a szellem láthatatlan dimenzióiban végzi igazi munkáját. Újracsoportosít és újraalkot, már pusztán a kreatív látással teremt. A teremtés eme szintjei fizikailag mindig rejtve maradnak, mégis talán mágikusabbak és jelentősebbek minden szabad szemmel látható folyamatnál. Van Gogh számára a látvány mindig túlmutat önmagán – nem a jelenségek külalaki formátumát, hanem azok belső lényegét fogja meg. Azáltal teszi ezt, hogy a környezet minden egyes motívumában énséget feltételez. Leveleiben számtalan helyen ír a szeretetről, melyben gyakorlatilag a világot mozgató szent erőt tiszteli.

Van Gogh hite a festészet volt, nagyon nehéz és talán lehetetlen is teológiai vagy filozófiai irányzathoz sorolni, ám az a festmények alapján mindenképpen megállapítható, hogy a panteizmus meglehetősen közel állt a világlátásához. A fű és a lepkék c. kép az egyik legjellemzőbb példa erre. A témaválasztás tekintetében nem voltak korlátai, mégis leginkább a természeti képekhez vonzódott.

Ezen a festményen olyan kompozíció mellett döntött, mely kimondottan a gyepre, a fűszálak struktúrájára koncentrál. Ez a képkivágás minden bizonnyal hatott Monet késői képeire. Ha nem is a legtipikusabb megoldások egyike, nem is teljesen szokatlan és egyedülálló ez a fajta témaválasztás a művészet történetében: például Albrecht Dürernek is készült olyan akvarellje, melynek főszereplője nemes egyszerűséggel a talaj közeli mikrovilág. (Az ő korában ez természetesen radikálisan formabontó ötlet volt.) Dürer elmélyült, elemző attitűdjéhez képest azonban drasztikusan más hozzáállással festi meg Van Gogh ugyanazt a témát. Az impresszionizmusból merített elv, mi szerint a pillanatnyi benyomást igyekszik minél sebesebben megörökíteni, itt is érvényesül, és intenzív, türelmetlen, érzelmileg felfokozott, expresszív ecsetvonásokkal párban reprezentálja a festő gondolatait. Az ecsetkezelés pasztózussága és a vonások körkörös lendülete lényegében az összes Van Gogh képen megjelenik. Már a képre vetett első pillantás során magával ragad minket ez a dinamizmus. A következő felismerés pedig valószínűleg az, hogy ezt az örvénylő, spirálszerű mozgást már láttuk valahol. Az emberi haj forgója, a szőr növésének iránya, a zuhanyzás után a lefolyó által beszippantott víz, a galaxisok – a képen egyértelmű utalásokat találunk arra, hogy az ihletett mozdulatok során a vászonra helyezett ecsetnyomok ezeket a természetes jelenségeket imitálják. Sőt, nem túlzás kijelenteni, hogy egyazon mindent átható szakrális rend alkotta őket. A kreativitás, mellyel Vincent megfestette a képet, elválaszthatatlan, szerves része a természet mindenre kiterjedő, egységes alkotó energiájának.

Napjainkban a művészettörténészeken kívül számtalan tudós és kutatócsoport foglalkozik Van Gogh képeinek vizsgálatával. A pszichológia területének képviselőitől kezdve asztronómusok és természettudósok csoportjai elemzik különféle szempontból a festő munkásságát. A Nature magazin online változatában 2006-ban megjelent cikk szerint a művész által festett viharos struktúrák a lenyűgöző pontossággal jelenítik meg a turbulencia* jelenségét. A festés során – mint köztudott – Van Gogh epilepsziás rohamoktól szenvedett, hallucinációk gyötörték. Ha eltekintünk attól, hogy puszta koincindenciáról is szó lehet, részben a tudati minták és berögzülések fellazulásával, a tudatalatti folyamatok intenzitásának növekedésével lehet magyarázni ezt az intuitív összecsengést. Több mint valószínű, hogy Van Gogh nem volt tisztában a turbulenciával, illetve azokkal a komplex matematikai felvetésekkel, melyekre az elemzők állítása szerint a képei utalnak. Valamiképpen mégis képes volt megfogni és inkarnálni azt a lényegi, természetes törvényszerűséget, mely a valóság szövetét generálja.

A megdöbbentő tény az, hogy nem csak az organikus formákkal sikerült elérnie ezt a holisztikus érzést. Az ember által készített tárgyak ábrázolása esetében ugyanúgy képes volt azt az érzetet kelteni, hogy amit megjelenített a vásznon, az nem pusztán létezik, hanem él. Ez már a panteizmuson is túlmutató nézetet tükröz, inkább az animizmushoz közelít, mely a szervetlen objektumok esetében ugyancsak egyfajta belső, eleven lényeget, szellemet tételez fel. Van Gogh a tárgyak egyedi, speciális vonásait, „személyiségét” is képes a vásznon interpretálni, az antropomorf jelleget hangsúlyozva különös önarcképekké változtatni őket. (Lásd: Vincent és Gaugin széke. Ezek mind színben, mind formában eltérőek, egyénítettek, egymáshoz képest egészen más érzelmi státuszt közvetítenek, a két ember eltérő jellemét hordozzák.).

A parasztcipők, melyekből Van Gogh többet is festett, egyszerű, ám szuggesztív megjelenésükkel megragadják az esztéták, művészettörténészek, filozófusok képzeletét. A Heideggert is megihlette, aki a híres A műalkotás eredete című tanulmányában foglalkozik vele. „Van Gogh festményében megtörténik az igazság. Ez nem azt jelenti, hogy valami kéznéllévőt helyesen másolt volna le, hanem azt, hogy a lábbeli eszközlétének nyilvánvalóvá-válásában az egészében vett létező – vagyis a világ és a föld a maguk ellentétében – az el-nem-rejtettségbe jutott. (…) Ilyenformán az elrejtőző lét megvilágosodott. E fény felragyog a művön. Ez a ragyogás a művön maga a szép. A szépség annak módja, ahogy az igazság el-nem-rejtettségként létezik."⁸

A cipő, melyet a képen látunk, egyedülálló. Nem pusztán abban az értelemben, hogy sebezhetőnek és magányosnak tűnik, hanem amiatt is, mert léte a miénkhez hasonlóan egyszeri, megismételhetetlen. Még a futószalagon tömeggyártott termékek korában is elmondható, hogy az a tárgy, amely a szalagról lekerült, elkészült, önmagában áll, egyéni létezővé vált: pótolhatatlanná, azáltal, hogy formát öltött, még ha az a forma (a felszínen) nem is tűnik sajátosnak.

Heidegger a tanulmányában hosszan fejtegeti azt, hogy véleménye szerint ezek a parasztcipők túlmutatnak önmagukon, társadalmi üzenetet hordoznak, hiszen a paraszti élet kínját hirdetik. Meyer Shapiro, az amerikai művészettörténész felvetése szerint azonban ezek Van Gogh cipői voltak, ezért vitatja Heidegger nézetét. Elsősorban és főképpen a művész kiterjesztett önarcképének tekinti a lábbelit, mélyek Van Gogh énjét fejezik ki. A két elmélet véleményem szerint nem zárja ki, sőt, erősíti egymást. Az életrajzi adatokból és levelekből kiderül, hogy Van Gogh mennyire élvezte az egyszerű parasztok társaságát, és hogy közéjük tartozónak tartotta magát, így, metaforikusan, a cipői is együtt érezhetnek a parasztság sorsával. A gyűröttség, koszosság azt üzeni számunkra, hogy szerény, egyszerű ember viseli őket, aki nem veti meg a munkát, és nem pedig a bálteremben tipeg velük.

Ami talán legmegrázóbbá teszi a már említett nyolc képből álló cipő-sorozatot, az a delejes „hit et nunc” életteliség. Van Gogh alkotói alkímiájával nem pusztán rögzítette, amit maga előtt látott, hanem a festménybe projektálta mindazt, amit a festés időintervallumában tudatosan és nem tudatosan megtapasztalt, ily módon végtelenítve, megsokszorozva és kiterjesztve, egyetlen szupraegzisztenciális momentummá vegyítve a festmény keletkezésének holisztikus pillanatait és magának a tárgynak a jelenlétét az anyagi világban. A kérdéses bakancs minden valószínűség szerint már szétfoszlott és elrohadt, de annak a ténynek a lenyomata, hogy ez az objektum egyszer megtörtént, fokozatosan halkuló hullámokat verve visszhangzik a valóságunkban. Hogyan érte el Van Gogh ezt a hatást? Pontosan milyen ecsetvonások, színek és milyen kompozíciós fogások vezetnek ahhoz, hogy valami ilyen benyomást tegyen a fogékony nézőre? Ez a titkos összetevő, amelyhez nem létezik recept. Az egyetlen magyarázat, amit adhatunk – isten.

Apja református lelkipásztor volt, és eleinte ő maga is ezt a foglalkozást művelte, de istenhite és vallásos érzülete nem skatulyázható be egyetlen intézményesített vallás keretei közé sem. Az ő élete és a létezéshez való radikálisan intim viszonyulása az egyszerű, istenfélő ember vagy a papság moráljánál jóval végzetesebb, vadabb és szentebb. A túláradó szeretet, mellyel kiöntötte lelkéből a képeket, számára nem képmutató formaság, hanem szívbemarkoló realitás.

„A papok istene számomra halott” – írja egy levelében. – „Emiatt ateista lennék? Ha a papok így gondolják, ám legyen. De érzem a szeretetet, és hogyne érezném, hiszen élek, és mások is élnek, mind élünk, és ebben máris van valami misztikus. Hívhatjuk ezt istennek, emberi természetnek, vagy aminek akarjuk, de van itt valami, amit nem tudok pontról pontra leírni, holott igenis létezik és nagyon is valóságos, és látod: ez Isten, de legalábbis van olyan jó, mint Isten. Istenben hinni számomra annyit jelent, mint érezni Isten létezését, nem egy halott, kitömött, hanem egy élő istenét, aki ellenállhatatlan erővel kormányoz minket az aimer encore** felé. Én így vélekedem.”⁹

---

* az áramlástanban használatos fizikai fogalom, örvénylő mozgás

** francia kifejezés, jelentése: „visszatérés a szeretethez.”