Az igazi művészet V.

V. Konklúzió

„Te magad légy a változás, amit látni akarsz a világban.”
Mahatma Gandhi

Bár kevesen ismerik még fel, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a társadalom megreformálására tett átfogó, központilag irányított kísérletek elkerülhetetlenül kudarcra vannak ítélve. Példaként vegyük a kommunizmust: az eszme, melyből maga a mozgalom indult, kissé naiv, de alapvetően nem destruktív célzattal született meg. Az elsődleges szempont a társadalmi egyenlőtelenségek kiegyenlítése lett volna, ami önmagában véve nemes elhatározás. Az ideológia azonban felépítésében didaktikus és mesterkélt volt, valamint magában hordozta a különböző társadalmi csoportok elleni agresszió csíráját. Így mikor a gondolatot gyakorlatba ültették át, az eredetileg megváltó céllal megkezdett program kiváló ürügyként szolgált a vérontásra, elnyomásra, korrupcióra és a társadalmi osztályok közötti konfliktus súlyosbodását eredményezte. A diktatórikus rendszer bevezetése a kívánt hatás tökéletes ellentétét vonta maga után.

Ez a sikertelen próbálkozás az elkallódott harmónia helyreállítására mintaként szolgál az utókor számára. Azért történt, hogy belássuk, ez az út nem járható. Az egyensúly megteremtése a társadalomra „felülről” erőltetett intézkedések által a jelek szerint nem megvalósítható. Ugyanakkor az is egyértelműen látszik, hogy az életvitel, amit az emberiség folytat, nem fenntartható, és hogy reformra van szükség.

A David Bohm-től fentebb idézett sorok az On Dialouge (A párbeszédről) című könyvéből származnak, melyet Bohm nem szimplán szociológiai és kommunikációelméleti értekezésnek, hanem a társadalom számára közérthetően megfogalmazott üzenetnek, sőt, felhívásnak szánt. Bohm elképzelése és könyvei alapján ma már több (civilekből álló) csoport is létrejött, melyeknek célja az, hogy gyakorlatban, mikroközösségi szinten teszteljék a hipotézist. Az ő tevékenységük természetesen elengedhetetlen módon a társadalom egészére hatással van bizonyos fokig, így az egyetlen személy által elindított folyamat össztársadalmi kísérletté változik. A kvantumfizikus szerepe korunkban túlmutat a laboratóriumban végzett kísérletek és a szigorúan természettudományos tanulmányok keretein, méghozzá azért, mert a természet működésének olyan területeit tárták és tárják fel, melyek alapjaiban kérdőjelezik meg a valóságról alkotott képünk érvényességét. Ezeket az információkat a többségi társadalom számára is feldolgozhatóvá, tovább gondolhatóvá kell tenni, ez lehet a fejlődés egyik kulcsa.

Ezen ismeretterjesztő kezdeményezések eredményeképp egyre több, a fizikában nem feltétlenül járatos ember hall olyan elméletekről, mint például a holografikus elv. Ez a hipotézis a hologram képek készítési mechanizmusát használja világmodell analógiaként. A hologram készítését az információrögzítés jelenlegi leghatékonyabb és legbiztonságosabb módszereként tartják számon, Gábor Dénes, a feltaláló 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott munkásságáért. A komplex eljárás során lézerfény segítségével készítik el a hologramot a valódi tárgyról. A kész hologram a tökéletes háromdimenziós hatás mellett egy különös tulajdonsággal bír: akár darabokra is törhetjük, a hologram részeinek keresztmetszetében mindig megtaláljuk a tárgy háromdimenziós képét.

A kvantumfizikában használatos holografikus elv tanúsága szerint a rendszer minden egyes eleme tartalmazza a teljes egész összes tulajdonságát. Az ember, mint a társadalom illetve az univerzum viszonylatában létező rész, magában hordozza a kiteljesedés lehetőségét. A legapróbb változás, ami a rész szintjén történik, végiggyűrűzik az egészen, az egész minden egyes elemére hatással van (a köztudatban a jelenség pillangóhatás néven ismert). A hinduizmusban és buddhizmusban ennek a szabályszerűségnek a leírására a „karma” szót használják – az egyén tettei soha nem tűnnek el nyomtalanul, hanem események láncolatát indítják be, melyek végül „körbeérnek” – a folyamat elindítóját sem hagyják érintetlenül. Mivel a tett forrása a gondolat, a változás gyökere is egyéni szinten, a gondolatban keresendő.

Van Gogh holisztikus isten-felfogásának egyik legjellemzőbb megjelenítője a fény, a Nap és a sárga szín. Ezeknek használatával a képeken az emanatív isteni princípium ábrázolására törekszik. Elsősorban ez a vizuális jelkép az, ami a fenti istenképre rímel, de mint tudjuk, amikor elakadt a munkájában, gyakran talált vissza az ihlethez az által, hogy kedvenc festőinek képeit másolta. Ezek a képek sokszor vallásos témájúak, de Van Gogh megközelítésében csodálatos módon újszerű jelentésrétegek kapcsolódnak hozzájuk. Erre legjobb példa a Magvető, mely eredetileg Millet munkája, Van Gogh pedig több változatban is feldolgozta, egyre inkább elszakadva az eredeti kompozíciótól, ugyanakkor egyre közelebb kerülve az ideához. A bibliai történet a magvetőről Krisztus követőinek és tanainak terjedéséről szól. A Van Gogh-i kontextusban azonban ez a figura akár a művész magányosságának metaforája is lehet. A magvető tudja, hogy a legegyszerűbben úgy hozhat létre valamit, ha együttműködik a természettel, amerre jár, szórja a magokat, és türelmesen vár. Vannak, akik úgy gondolják, felesleges erre fecsérelni az időt, ezért megpróbálják különböző biotechnológiai módszerekkel génmanipulált alkatrészekből összetákolni a növényt. Mindezek ellenére léteznek még „hagyományos” magvetők, akik magukban járnak és hintik meggyőződésük magjait. A holografikus elv fontosságát ezzel a képpel lehet legjobban illusztrálni. Egyetlen apró mozdulat, mellyel a földbe ejti a magot, megfelelő idő elteltével a növény kifejlődéséhez vezet (tekintsünk el az agrártechnikai kérdésektől: nyilvánvalóan az igazi mag esetében nem ennyi az egész, a földeket gondozni, ápolni kell, de a metafora szempontjából ez gyakorlatilag irreleváns).

A manapság elterjedt felfogás azt hirdeti, hogy az egyén aprócska, tehetetlen pont a gigantikus világegyetemben, melynek semmiféle befolyása nincs a nálánál nagyobb folyamatokra. Mindez veszélyes illúzió, mely apátiához és érzéketlenséghez vezet. Az egyén viszonyulása a politikához, a közélethez, szenvedő embertársaihoz ennek szellemében változik, reakciója a dacos közöny lesz, világa bezárul. A holografikus elv értelmet, célt adhat a kiüresedett létezésnek, életet lehelhet az elgépiesedett közvélekedésbe. Az üzenet nem bonyolult, a legtöbb ember számára könnyen értelmezhető, és egyre mélyebben tudatosulva őszinte felelősségérzetet ébreszthet.

A művészet legitimitásához ebben az eszmerendszerben nem férhet kétség – a művész az által hat a társadalomra, hogy saját magát váltja meg. Az utolsó ecsetvonással a kép története nem ér véget. Az a misztikus pillanat, mikor a mű a befogadót megérinti, a hullám kezdete. Az igazi művészet az egyén szintjén lép működésbe, mégis globálisan hat. Ez a holisztikus filozófia legjelentősebb pontja, és koncentrált jelentősége. Az ember, mint rész, magában hordozza a kiteljesedés lehetőségét – a kollektív psziché evolúciójának, az emberiség sorsának alakulásáért minden egyes pillanatban mi magunk felelünk, a jövő a saját döntéseink függvénye. A világ azt tükrözi majd vissza, amit most megmutatunk neki.

Idézetek

¹ Bakos Ferenc: Idegen Szavak és Kifejezések Szótára. Akadémia Kiadó, Budapest, 1994.

² Arisztotelész: Metafizika. Lectum Kiadó, Filozófiai kiskönyvtár, Budapest 2002. p 59.

³ Raymo, Chet: When God Is Gone Everything Is Holy. Sorin Books, Notre Dame, Indiana, 2008. (fordítás: a szerző) p. 31.

⁴ Kandinsky, Wassily: Concerning The Spiritual In Art. Dover Publications, Canada, Toronto, Ontario, 1977. (fordítás: a szerző) p. 167.

⁵ Watts, Alan: The Book On The Taboo Against Knowing Who You Are. Vintage Books Edition, 1989. (fordítás: a szerző) p. 34.

⁶ Bohm, David: On Dialouge. London: Routledge, 1966. (fordítás: a szerző) p. 121.

⁷ Van Gogh, Vincent: Letter to Theo (July 1882) Letter to Theo van Gogh from The Hague (21 July 1882). www.vangoghletters.org (fordítás: a szerző)

⁸ Martin Heidegger: Rejtekutak. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 9-69. ford.: Bacsó Béla p. 120.

⁹ Van Gogh, Vincent: Letter #164 to Theo (c. 21 December 1881), as translated by Mrs. Johanna van Gogh-Bonger, as published in The Complete Letters of Vincent van Gogh (1991) edited by Robert Harrison. (fordítás: a szerző)

Felhasznált irodalom

-Bell, Philip: Van Gogh Painted Perfect Turbulence. / Nature, 2006. július 7.

-Talbot, Michael: The Holographic Universe.

-Walther, Ingo F: Van Gogh. Benedikt Taschen Verlag GmbH Kiadó Kft, Köln, 2000

Az igazi művészet IV.

IV. Van Gogh, az igazi művész

„A szent szellő mindenkit megérinthet: szép rezgések mindenki lelkében keletkeznek, de nem mindenki tudja vászonra, kőre, papirosra marandósítani. Csak a művész! A művész, az igazi művész! Mentül igazibb művész, antul sikerültebben. Legsikerültebben az a művész, aki azt a szép-rezgést úgy tudja formába önteni, hogy aki az alkotását nézi, vagy hallja, vagy olvassa, csak azt a szép-rezgést érzi, amelyet a művész érzett, mikor a műve fogant, mikor a művet alkotta, és befejezte.” (Gárdonyi Géza – Ida regénye)

Az igazi művész prototípusa

Ha találomra megállítanánk egy járókelőt az utcán, és megkérnénk arra, hogy mondjon néhány 19-20. századi képzőművészt, akkor (feltéve, hogy az illető egyáltalán képes választ adni) legnagyobb valószínűség szerint Picasso neve kerülne említésre, második helyen pedig Van Gogh végezne.

Van Gogh hírneve vagy hírhedtsége elsősorban életének emblematikus (és néhol horrorisztikus) mozzanataiból áll össze. Van Gogh esetében az önmítosz-teremtés nem egy helytálló kifejezés, hiszen életében összesen egyetlen képet adott el, nagyon kevés visszajelzést kapott munkájáról, továbbá nem feltételezzük, hogy tudatosan alakította ki ezeket a jellemző attribútumokat. Az utókor mitizálta életének szimbólumait és történéseit. A levágott fülről azonnal rá asszociálunk. A rengeteg önarckép közül, melyet készített, csak kevés igazán ismert, viszont bármelyiket megmutathatjuk a művelt járókelőnek, valószínűleg azonosítani fogja, hogy kit lát a festményen. Ugyanígy a pipa és a napraforgó is védjegyévé váltak.

Van Goghot méltán tartjuk a modern képzőművészet egyik prominens egyéniségének. Művészetében látszólagos festészeti ellentmondások vegyülnek a forrongó belső feszültséggel. Ezeknek az ellentmondásoknak az egyik oka, hogy festészetében ütközik kelet és nyugat, a régi korok és a modernizmus művészete. A japán fametszetek visszafogott, stilizált megfogalmazása, nagy homogén felületekkel operáló kompozíciói és időtlen, metafizikai témájú felvetései óriási hatással voltak rá, ugyanakkor a poszt-impresszionizmus színorgiája és a látványt laza festékfoltokra feloldó látásmódja alól sem vonta ki magát. Ily módon a mozdulatlan örökkévalóság, és a pillanatnyi benyomás mozzanata, a tradíció és a formabontó, már-már absztrakcióig merészkedő progresszivitás egyszerre van jelen a képein. (Lásd Saint Remy út.) Azonkívül egyike azon festőknek, akiknél az átgondolt kompozíció mellett megfér a keresetlen spontaneitás is.

Halála után elért sikerének titka talán éppen ebben a megfeszítettségben keresendő, munkáiból ugyanaz a kompromisszum-képtelen, brutális szélsőségesség és kérlelhetetlen hitelesség sugárzik, mint ami az életét kormányozta. A személyiségét átható furcsa energia, ami a szociális interakciókat megnehezítette számára, a képeket örökérvényűvé tette.

Van Gogh a leveleiben igen gyakran utal rá, hogy milyen nehezére esik a közösségbe való beilleszkedés, és hogy kizárólag a festésben találja meg a bensőséges lelki menedéket. Ez a rettenetes kitaszítottság, valamint a pszichés nehézségek, melyekkel küzdött – most, hogy már nem él – felkeltik az érdeklődést, életét számtalan regény és film örökítette meg. A levelezés, melyet bátyjával, Theo Van Gogh-gal folytatott, bőséges információval látja el az utókort arról, hogy mi állt egészen pontosan az alkotói folyamat hátterében, segítségével következtethetünk Vincent személyiségére.

Az 1800-as évek elejéről eredeztethető a géniuszi karakter, a megszállott zseni személyiségmodell, mely a művészt, mint meg nem értett és az átlagpolgár számára meg nem érthető, kizárólag munkájába temetkező személyként jeleníti meg. Ez a művésztípus felfogás a mai napig népszerű, nem kopott ki a köztudatból és a kultúrából. Többek között ide kapcsolható a filmben és science fiction irodalomban több helyen felbukkanó őrült tudós archetípusa. A társadalmi többség a művészeket is gyakran ehhez hasonló sztereotíp kategóriába helyezi, munkájukat életidegen, a hétköznapi élettől teljességgel elrugaszkodott, hiábavaló tevékenységként értékeli.

Van Gogh egyénisége csak részben kapcsolódik ehhez a toposzhoz – tény, hogy élete számos olyan elemet tartalmaz, mely emlékeztet minket a jelenségre (kicsapongó életvitel, problematikus magánélet, elmebaj, zárkózottság, izoláció, megszállottság). Ugyanakkor a romantika egocentrikus művészétől eltérően nála letaglózó erővel van jelen a társadalom kitaszítottjai és általában az emberiség iránti empátia és felelősségérzet. Míg a romantikában a féktelen individualizmus élvezett mindenek feletti prioritást, Van Goghnál azt láthatjuk, hogy az identitása a külvilágra és a benne mozgó lényekre egyaránt kiterjed. Ifjú korában lelkipásztorként dolgozott, egyszerű szénbányászok között élt, gyermekeket tanított, betegeket ápolt. Noha érzékeny figyelemmel fordul a többi ember felé, az ő meglátása szerint a kortársak róla alkotott véleménye ezt nem tükrözi. „Amilyennek mások szemében tűnök – önző, jelentéktelen, taszító egyénnek – olyasvalakinek, akinek nincs helye a társadalomban és soha nem is lesz, az tömören mindennek a legalja. Legyen így: még ha ez teljességgel igaz is, a munkámmal egy napon mégis meg fogom mutatni, hogy egy ilyen senkinek is van szíve. Ez a célom, melynek mélyén megbánás helyett a mindent felülíró szeretet, szenvedély helyett az alázat remeg. Bár gyakran merülök a kilátástalanság mélységeibe, még olyankor is nyugalom, szent harmónia és muzsika van bennem. Festményeket és rajzokat látok a legszegényebb viskókban, a legpiszkosabb sarkokban is. Elmém pedig ellenállhatatlan erővel vonzódik ezekhez.”⁷ – írja Theo-nak 1882-ben.

Amint az ebből a rövid idézetből is kiderül, életbevágó azonosságot vállalt fel saját művészi tevékenységével. A holisztikus tudatosságból fakadó érzékenységgel és elkötelezettséggel viseltet minden iránt, mert mindennel azonos, ami körülveszi.

A transzcendens jelenlét

Az iménti idézetből az is leszűrhető, hogy Van Gogh számára a művészet az élet egészének felelt meg. Az igazi művészet nem elsősorban és kizárólagosan tevékenységet jelöl, hanem egyfajta nézőpontot, azt a naiv nyitottságot, mellyel a világ jelenségeire úgy tekintünk, mintha először látnánk őket. A világ egészében, abszolút mindenütt, a legváratlanabb helyeken is felfedezhető az univerzumot permanensen teremtő szakrális logika. Ez a felfedezés semmiképpen nem passzív folyamat, a festő a szellem láthatatlan dimenzióiban végzi igazi munkáját. Újracsoportosít és újraalkot, már pusztán a kreatív látással teremt. A teremtés eme szintjei fizikailag mindig rejtve maradnak, mégis talán mágikusabbak és jelentősebbek minden szabad szemmel látható folyamatnál. Van Gogh számára a látvány mindig túlmutat önmagán – nem a jelenségek külalaki formátumát, hanem azok belső lényegét fogja meg. Azáltal teszi ezt, hogy a környezet minden egyes motívumában énséget feltételez. Leveleiben számtalan helyen ír a szeretetről, melyben gyakorlatilag a világot mozgató szent erőt tiszteli.

Van Gogh hite a festészet volt, nagyon nehéz és talán lehetetlen is teológiai vagy filozófiai irányzathoz sorolni, ám az a festmények alapján mindenképpen megállapítható, hogy a panteizmus meglehetősen közel állt a világlátásához. A fű és a lepkék c. kép az egyik legjellemzőbb példa erre. A témaválasztás tekintetében nem voltak korlátai, mégis leginkább a természeti képekhez vonzódott.

Ezen a festményen olyan kompozíció mellett döntött, mely kimondottan a gyepre, a fűszálak struktúrájára koncentrál. Ez a képkivágás minden bizonnyal hatott Monet késői képeire. Ha nem is a legtipikusabb megoldások egyike, nem is teljesen szokatlan és egyedülálló ez a fajta témaválasztás a művészet történetében: például Albrecht Dürernek is készült olyan akvarellje, melynek főszereplője nemes egyszerűséggel a talaj közeli mikrovilág. (Az ő korában ez természetesen radikálisan formabontó ötlet volt.) Dürer elmélyült, elemző attitűdjéhez képest azonban drasztikusan más hozzáállással festi meg Van Gogh ugyanazt a témát. Az impresszionizmusból merített elv, mi szerint a pillanatnyi benyomást igyekszik minél sebesebben megörökíteni, itt is érvényesül, és intenzív, türelmetlen, érzelmileg felfokozott, expresszív ecsetvonásokkal párban reprezentálja a festő gondolatait. Az ecsetkezelés pasztózussága és a vonások körkörös lendülete lényegében az összes Van Gogh képen megjelenik. Már a képre vetett első pillantás során magával ragad minket ez a dinamizmus. A következő felismerés pedig valószínűleg az, hogy ezt az örvénylő, spirálszerű mozgást már láttuk valahol. Az emberi haj forgója, a szőr növésének iránya, a zuhanyzás után a lefolyó által beszippantott víz, a galaxisok – a képen egyértelmű utalásokat találunk arra, hogy az ihletett mozdulatok során a vászonra helyezett ecsetnyomok ezeket a természetes jelenségeket imitálják. Sőt, nem túlzás kijelenteni, hogy egyazon mindent átható szakrális rend alkotta őket. A kreativitás, mellyel Vincent megfestette a képet, elválaszthatatlan, szerves része a természet mindenre kiterjedő, egységes alkotó energiájának.

Napjainkban a művészettörténészeken kívül számtalan tudós és kutatócsoport foglalkozik Van Gogh képeinek vizsgálatával. A pszichológia területének képviselőitől kezdve asztronómusok és természettudósok csoportjai elemzik különféle szempontból a festő munkásságát. A Nature magazin online változatában 2006-ban megjelent cikk szerint a művész által festett viharos struktúrák a lenyűgöző pontossággal jelenítik meg a turbulencia* jelenségét. A festés során – mint köztudott – Van Gogh epilepsziás rohamoktól szenvedett, hallucinációk gyötörték. Ha eltekintünk attól, hogy puszta koincindenciáról is szó lehet, részben a tudati minták és berögzülések fellazulásával, a tudatalatti folyamatok intenzitásának növekedésével lehet magyarázni ezt az intuitív összecsengést. Több mint valószínű, hogy Van Gogh nem volt tisztában a turbulenciával, illetve azokkal a komplex matematikai felvetésekkel, melyekre az elemzők állítása szerint a képei utalnak. Valamiképpen mégis képes volt megfogni és inkarnálni azt a lényegi, természetes törvényszerűséget, mely a valóság szövetét generálja.

A megdöbbentő tény az, hogy nem csak az organikus formákkal sikerült elérnie ezt a holisztikus érzést. Az ember által készített tárgyak ábrázolása esetében ugyanúgy képes volt azt az érzetet kelteni, hogy amit megjelenített a vásznon, az nem pusztán létezik, hanem él. Ez már a panteizmuson is túlmutató nézetet tükröz, inkább az animizmushoz közelít, mely a szervetlen objektumok esetében ugyancsak egyfajta belső, eleven lényeget, szellemet tételez fel. Van Gogh a tárgyak egyedi, speciális vonásait, „személyiségét” is képes a vásznon interpretálni, az antropomorf jelleget hangsúlyozva különös önarcképekké változtatni őket. (Lásd: Vincent és Gaugin széke. Ezek mind színben, mind formában eltérőek, egyénítettek, egymáshoz képest egészen más érzelmi státuszt közvetítenek, a két ember eltérő jellemét hordozzák.).

A parasztcipők, melyekből Van Gogh többet is festett, egyszerű, ám szuggesztív megjelenésükkel megragadják az esztéták, művészettörténészek, filozófusok képzeletét. A Heideggert is megihlette, aki a híres A műalkotás eredete című tanulmányában foglalkozik vele. „Van Gogh festményében megtörténik az igazság. Ez nem azt jelenti, hogy valami kéznéllévőt helyesen másolt volna le, hanem azt, hogy a lábbeli eszközlétének nyilvánvalóvá-válásában az egészében vett létező – vagyis a világ és a föld a maguk ellentétében – az el-nem-rejtettségbe jutott. (…) Ilyenformán az elrejtőző lét megvilágosodott. E fény felragyog a művön. Ez a ragyogás a művön maga a szép. A szépség annak módja, ahogy az igazság el-nem-rejtettségként létezik."⁸

A cipő, melyet a képen látunk, egyedülálló. Nem pusztán abban az értelemben, hogy sebezhetőnek és magányosnak tűnik, hanem amiatt is, mert léte a miénkhez hasonlóan egyszeri, megismételhetetlen. Még a futószalagon tömeggyártott termékek korában is elmondható, hogy az a tárgy, amely a szalagról lekerült, elkészült, önmagában áll, egyéni létezővé vált: pótolhatatlanná, azáltal, hogy formát öltött, még ha az a forma (a felszínen) nem is tűnik sajátosnak.

Heidegger a tanulmányában hosszan fejtegeti azt, hogy véleménye szerint ezek a parasztcipők túlmutatnak önmagukon, társadalmi üzenetet hordoznak, hiszen a paraszti élet kínját hirdetik. Meyer Shapiro, az amerikai művészettörténész felvetése szerint azonban ezek Van Gogh cipői voltak, ezért vitatja Heidegger nézetét. Elsősorban és főképpen a művész kiterjesztett önarcképének tekinti a lábbelit, mélyek Van Gogh énjét fejezik ki. A két elmélet véleményem szerint nem zárja ki, sőt, erősíti egymást. Az életrajzi adatokból és levelekből kiderül, hogy Van Gogh mennyire élvezte az egyszerű parasztok társaságát, és hogy közéjük tartozónak tartotta magát, így, metaforikusan, a cipői is együtt érezhetnek a parasztság sorsával. A gyűröttség, koszosság azt üzeni számunkra, hogy szerény, egyszerű ember viseli őket, aki nem veti meg a munkát, és nem pedig a bálteremben tipeg velük.

Ami talán legmegrázóbbá teszi a már említett nyolc képből álló cipő-sorozatot, az a delejes „hit et nunc” életteliség. Van Gogh alkotói alkímiájával nem pusztán rögzítette, amit maga előtt látott, hanem a festménybe projektálta mindazt, amit a festés időintervallumában tudatosan és nem tudatosan megtapasztalt, ily módon végtelenítve, megsokszorozva és kiterjesztve, egyetlen szupraegzisztenciális momentummá vegyítve a festmény keletkezésének holisztikus pillanatait és magának a tárgynak a jelenlétét az anyagi világban. A kérdéses bakancs minden valószínűség szerint már szétfoszlott és elrohadt, de annak a ténynek a lenyomata, hogy ez az objektum egyszer megtörtént, fokozatosan halkuló hullámokat verve visszhangzik a valóságunkban. Hogyan érte el Van Gogh ezt a hatást? Pontosan milyen ecsetvonások, színek és milyen kompozíciós fogások vezetnek ahhoz, hogy valami ilyen benyomást tegyen a fogékony nézőre? Ez a titkos összetevő, amelyhez nem létezik recept. Az egyetlen magyarázat, amit adhatunk – isten.

Apja református lelkipásztor volt, és eleinte ő maga is ezt a foglalkozást művelte, de istenhite és vallásos érzülete nem skatulyázható be egyetlen intézményesített vallás keretei közé sem. Az ő élete és a létezéshez való radikálisan intim viszonyulása az egyszerű, istenfélő ember vagy a papság moráljánál jóval végzetesebb, vadabb és szentebb. A túláradó szeretet, mellyel kiöntötte lelkéből a képeket, számára nem képmutató formaság, hanem szívbemarkoló realitás.

„A papok istene számomra halott” – írja egy levelében. – „Emiatt ateista lennék? Ha a papok így gondolják, ám legyen. De érzem a szeretetet, és hogyne érezném, hiszen élek, és mások is élnek, mind élünk, és ebben máris van valami misztikus. Hívhatjuk ezt istennek, emberi természetnek, vagy aminek akarjuk, de van itt valami, amit nem tudok pontról pontra leírni, holott igenis létezik és nagyon is valóságos, és látod: ez Isten, de legalábbis van olyan jó, mint Isten. Istenben hinni számomra annyit jelent, mint érezni Isten létezését, nem egy halott, kitömött, hanem egy élő istenét, aki ellenállhatatlan erővel kormányoz minket az aimer encore** felé. Én így vélekedem.”⁹

---

* az áramlástanban használatos fizikai fogalom, örvénylő mozgás

** francia kifejezés, jelentése: „visszatérés a szeretethez.”

Az igazi művészet III.

III. A képzőművészet társadalmi szerepe

„A művészet az angyalok összeesküvése a világ feje fölött.” (Ottlik Géza)

Tömegkultúra és vizualitás

Joggal gondolhatjuk azt, hogy az általunk nap, mint nap megtapasztalt hétköznapi világ hangulatában egyre inkább közeledik a Madách által Az ember tragédiájában felvázolt falanszter disztópiához. Hogy mennyire valósul meg a falanszter világ eredeti célkitűzése – az életminőség emelése az élet biztonságosabbá tételével, a társadalmi egyenlőtlenségek elsimításával – vita tárgyát képezi. A Madách Imre-féle leírás elidegenedett atmoszférája ugyanakkor kísértetiesen emlékeztet minket saját életviszonyainkra. A fitneszteremben a futógépeket használó emberek edzés közben a falra erősített óriási plazmatévén természetfilmeket néznek – a helyzet abszurditása elgondolkodtató, bár a jelenlegi eszmerendszer keretein belül talán konzisztensnek tekinthető. Kétségkívül kényelmesebb és kevesebb kockázattal jár az edzőterem hűvös rejtekében futni, mint a szabadban, s a jelek szerint ezek a korszerű szempontok. Kalos kagathos – szép és derék – volt az ókori görög társadalom erkölcsi és esztétikai normája. A XXI. századra odáig jutottunk, hogy a kényelmes és biztonságos lett a mottónk.

A technológia, az orvostudomány és a nyugati társadalom fejlődésével sikerült olyan körülményeket teremtenünk magunknak, melyben a (nyugati) ember és az emberélet szentsége prioritást élvez. Ennek a kiemelt állapotnak a fenntartása Európában és az Egyesült Államokban a világ többi részének elnyomásával jár együtt, az egyenlőség megteremtéséhez az egyenlőtlenségeket tovább erősítő eszközöket használunk. A kapitalizmusban élő állampolgár általában nem gondol erre, természetesnek és jogosnak fogadja el a szerencsés létkörülményeket, melybe született. Ugyanakkor, az emberek többsége mégsem érzi teljesnek az életét.

Ezt a tényt bizonyítják a negatív statisztikák – az öngyilkosságok száma, a pszichés betegségek, alkoholizmus, dohányzás, keménydrog-fogyasztás mutatóinak növekedése. Nem kell teljes körű társadalmi mintavételt lefuttatnunk ahhoz, hogy ennek a diszfunkciónak a jeleit lássuk, elég, ha közvetlen környezetünkben körülnézünk.

Nem áll szándékomban ezzel azt állítani, hogy létezett egy olyan ideális periódus, „aranykor” az emberiség életében, mikor még minden tökéletesen működött. Feltételezhető, hogy a komplikációk, melyekkel szembe kell néznünk, csírájukban kezdettől fogva jelen voltak az emberi elmében. Azért érezzük a helyzetünket egyre súlyosabbnak, mert most érkezett el az a pont, hogy teljes, monumentális mivoltában manifesztálódik a világban az, amit a gondolkodásunkkal megteremtettünk.

Térjünk vissza arra a kínzó hiányérzetre, ami a kor emberét jellemzi. A multikulturális társadalmak számtalan értékük ellenére az egyént nem csak természetes környezetéből, de a kulturális kontextusából is kiragadják. A „valahová tartozás” igénye elemi szükséglet, hiszen az ember társas lény. Talán ennek a vágynak a kielégítéséből fakad az a fejvesztett boldogságkeresés, aminek folyományaképp a keleti vallások, természetfölötti jelenségek, ezoterikus iskolák iránti érdeklődés megnőtt. Az emberek jelentős rétegei egyre kevésbé találják kielégítőnek az intézményesített vallás tanait, és alternatív valóságmagyarázatokat igyekeznek találni. A szcientológia egyház szédületes popularitásának okait is ebben kell keresni. Nem pusztán a spirituális, hanem az anyagi világ megértéséhez is új módszereket keres az emberiség – a kvantumfizika hagyománytörő felismerései rengeteg embert megihletnek.

Annak ellenére, hogy a különféle művészeti ágak közül a képzőművészet is egyike lehetne ezeknek az önmegismerő új utaknak, a képzőművészet örvend a legkisebb népszerűségnek mind között. A képzőművészeti szcéna képviselői zárt, kissé belterjes közösséget alkotnak, a kortárs kiállításokra nagyritkán tévednek olyanok, akik nem ismerősök, rokonok, kollégák. A tévé és a film korában igazán nehéz felkelteni az emberek érdeklődését olyasvalami iránt, ami nem mozog, vibrál, villog, csillog, világít vagy üvölt. A vizuális kreativitás szellemi erőforrásain piócaként csüng a reklámipar, egy termék hozzácsatolt képi világ nélkül eladhatatlan lenne. Nem túlzás azt mondani, hogy vizuális terror közepette élünk – úton-útfélen harsogó, erőszakos látványi benyomásoknak vagyunk kitéve, ez pedig a vizuális befogadóképességünkre valamint ingerküszöbünkre is negatív hatással van. Éppen ezért a vizuális művészet, hogy felvegye a „versenyt” a mozgóképpel, intermédiás eszközök bevonásával igyekszik korszerűbbé és kívánatosabbá tenni a portékát, de úgy tűnik, kevés sikerrel.

Az internet olyan fórum, amely által gyakorlatilag közvetítő segítsége nélkül el lehet érni és meg lehet érinteni a felhasználókat, de csak nagyon ritkán történik meg az, hogy egy képzőművész munkája válik keresetté a világháló segítségével. Az emberek főképp zenét és filmeket keresnek a weben, és ha mégis képekre vágynak, általában beérik a giccsel.

A képzőművészet feltételei

Mielőtt tovább mennék, pontosabban körül szeretném határolni a képzőművészet jelentését. Nem létezik és nem is létezhet a képzőművészet egységes definíciója, hiszen egy képzőművészeti alkotás az innováció révén válik értékessé és érvényessé. Egy műalkotásnak sajátos, konzekvens belső logikai rendszerrel kell bírnia ahhoz, hogy autentikusnak lehessen tekinteni – egyébiránt plágiumról vagy puszta formai játékról van szó. Definíció hiányában kénytelenek vagyunk megkeresni azokat a pontokat, melyek segítségével összekapcsolhatóak a képzőművészetről alkotott eltérő nézetek.

Először is, a művészet és azon belül is a képzőművészet kizárólag emberi tevékenység. Nagy érdeklődésre tartanak számot és helyenként horribilis összegekért kelnek el azok az „absztrakt-expresszionista” képek, amelyeket állatkerti csimpánzok festettek. Mindez mégsem jelenti azt, hogy a művészet tevékenységében osztoznánk az állatokkal, éppen annyira nem beszélhetünk állati művészetről, mint amennyire nyilvánvaló, hogy az emberi nyelv az ember sajátja. Léteznek papagájok, és egyes majomfajták is, melyek képesek elismételni bizonyos szavakat vagy mondatokat, amiket megtanítanak nekik, de képtelenek arra, hogy a nyelvet kreatívan használják. Ez pedig olyan képesség, amivel az ember már egyedfejlődésének igen korai szakaszában – két-három évesen – birtokol. A nyelvhasználattal megegyező módon a csimpánz-festmények autenticitása is főképpen azért megkérdőjelezhető, mert a képek nem a Kandinszkij által elemzett belső szükségszerűségből születnek. Ezek az állatok trenírozva vannak arra, hogy ezt az emberihez hasonló tevékenységet folytassák. Az eszközöket, a papírt és a festéket az ápoló nyújtja be a ketrecbe és maga a festés feltehetőleg az ő mozdulatainak az utánzásával történik. Nincsen azonban példa arra, hogy egy csimpánz teljesen önálló indíttatásból kezdene alkotómunkába, holott fiziológiailag nincsen akadályoztatva ebben. A csimpánz képek tehát nélkülözik a fenn tárgyalt független, belső konzekvenciát és a teoretikus hátteret. Ez a képzőművészet második jellemzője: létrejötte elválaszthatatlan a filozófiától.

Minden egyes műalkotás készítéséhez szükséges kifejezett vagy ki nem fejezett teória, gondolati háttér jelenléte. Ebben a tekintetben eltér a többi művészeti ágtól. Adott esetben egy zenemű vagy akár a madárcsicsergés „értéséhez”, pontosabban élvezéséhez nem szükséges háttértudás, míg egy képzőművészeti alkotásnál gyakran elengedhetetlen egy adott korszak vagy művész filozófiájának, történetének az ismerete. A harmadik kitétel szorosan összefonódik a másodikkal: a képzőművészeti munkának társadalmi célja van.

A művész minden esetben a közösségnek alkot, és a mű nem él a befogadó nélkül. A másik emberre, a közösségre való hatás szándéka tagadhatatlan evidencia. Az egyéni világlátásnak műalkotás formájában történő manifesztációja egyszerre individuális és közösségi ügy.

Az igazi művészet alkímiája

A képzőművészet az öt érzék közül a látást használja primer csatornaként az információ közvetítésére. Meglehetősen nehéz feladat lenne megkísérelni bármiféle rangsort felállítani az érzékek között, mégis érthető módon jó okunk van feltételezni, hogy mind a túlélésben, a tájékozódásban, illetve az én-tudat építésében szignifikáns szerepe van a látásnak. Tehát a látás fontossága és szerepe nem változott az idők kezdete óta. A képzőművészet iránti társadalmi indifferencia azzal a túláradó vizuális dömpinggel magyarázható, aminek a modern ember nap mint nap ki van téve. A látvány reprezentációs funkciója sem veszített jelentőségéből, legjobb bizonyítékként a marketinges módszerekre utalhatunk. Mindannyiunk számára ismerősek azok a két lábon járó reklámfelületek, akik életre kelt próbababákként az éppen divatos márkákba vannak burkolva tetőtől talpig, nem egészen tudatosan ezeket a cégeket propagálják, és még ők fizetnek érte. Ez bizony az őskori gyakorlat újjáélesztése, a primitív varázslat: a barlang falára festett bölény olyan mágikus tárgyként funkcionál, mellyel birtokba vehető a valódi bölény lelke. A reklámban megjelenített értékek, a fiatalos dinamizmus és vonzó egyéniség, vagy akármi más megszerezhető az által a mágikus ereklye által, ami a boltban megvásárolható. Ennek másik megjelenési formája azoknak az embereknek a szokásaiban jelentkezik, akik minden áron minden áldott pillanatot dokumentálni akarnak, fénykép vagy videó formájában. Végül is, honnan tudhatnánk, hogy valami tényleg megtörtént, ha nincs róla felvétel? Ez a hiedelem azt sugallja, hogy egy „szellemi”, nem materiális valami az által köthető magunkhoz, tehető magunkévá, hogy megtaláljuk azt az anyagi formát, amiben megtestesül. Onnantól kezdve örökké a miénk lesz. Hát ez bizony modern kori fekete mágia, és azoknak a körében, akik gyakorolják és elhiszik, működik is.

A képi megjelenés a hatalom eszköze. Ebben rejlik a TV egész tömegeket leigázó és befolyásoló uralma. Ma már többek számára ismerősek azok a módszerek, amikkel a reklámok/filmek a tudatalattinkra hatnak és egy adott termék fogyasztására ösztönöznek.

Mindazonáltal tulajdonképpen nincs is szükség a rejtett üzenetekre, hiszen a népesség nagy része olyan mértékű kábulatban él, hogy bármiféle erőszakos és nyílt impulzussal szemben is sebezhető. Bizonyos vallásokban, például az iszlámban, talán épp a fent tárgyalt okokból kifolyólag nagyon szigorúan kezelik a képi megjelenítést. Allahnak és prófétáinak az ábrázolása tilos, ugyanakkor rendkívül gazdag és szofisztikált absztrakt ornamentikát alkalmaznak. Ennek az a jelentősége, hogy Istent ne kössük egy adott formához, főleg antropomorf formához ne. A reformáció a katolicizmus burjánzó díszítményeivel szemben a tiszta egyszerűség híve. A református templomban nem látunk agyondíszített, aranyfüstös angyalkákat. A sintoizmus gyakorlatának pedig egyik alapvető eleme az, hogy egy teljesen üres szobába vezetik az embert, ahol a falon csak egy tükör lóg. Ez a meditáció helyszíne. Ez segít abban, hogy képesek legyünk elvonatkoztatni az „anyagi világ” látható szegmenseitől, a spirituális lényeg felé vezet. Azok a tibeti buddhista szerzetesek, akik az álomjóga mesterei, folyamatosan hangsúlyozzák, hogy az álom állapotok során látott képekhez nem érdemes ragaszkodni, nincs igazi jelentőségük. Ez az ősi gyakorlat, melynek során a szerzetes önerejéből képes tudatállapotát megváltoztatni, mintegy utazni az elme dimenziói, álom, félálom és ébrenlét között, nem kimondottan a tudatalattiból felszabaduló tarka szimbólumlények vizsgálatát célozza, sokkal inkább a tökéletes és teljes ürességet keresi.

Ez ugyanakkor természetesen nem jelenti azt, hogy a vizualitás kizárólag az ördög eszköze lenne. A szem univerzális, archaikus jelkép. Napokig lehetne sorolni, hány helyen és hányféleképp használták már. Az ókori Egyiptom szakrális szimbóluma volt Hórusz szeme. Csaknem minden katolikus templomon látható „isten szeme”, a mindent látó szem pedig a szabadkőművesek és egyéb ezoterikus mozgalmak szimbólumaként él a köztudatban. Ember és ember között a legegyszerűbb igazi kapcsolatteremtő módszer a szemkontaktus felvétele, továbbá az is köztudott, hogy az íriszből a különféle az organizmust ért környezeti hatások, fiziológiai folyamatok és megbetegedések kiolvashatóak.

Közhely számba megy, hogy a látszat gyakran csal, a szem a lélek tükre, és jól csak a szívével lát az ember. A korszerű ember azonban leginkább a képernyőn mozgó platóni árnyakra kíváncsi. A film nem a valóságot mutatja be, hanem lényegében egy alternatív univerzumot teremt, amely valós elemekből építkezik, mégis illuzórikus. Nem kizárólag a speciális effektek miatt. A rendező uralja az időt, egy film igazából a vágóasztalon születik meg. A média és a filmek által prezentált fiktív képet mégis egyre inkább integráljuk saját valóságunkba.

A tévé tükör, melyben az emberiség torzult arcát szemléljük, és zavaros szeméből próbáljuk kiolvasni, kik vagyunk. Ez azonban lehetetlen vállalkozás. A média világának fókuszpontjában ugyanis az áll, hogy mi látszódik, és nem pedig az, hogy mi mit látunk. Ily módon a televízió a látszat látszatának látszatát multiplikáló, egymásra rétegződő, egyre hamisabb valóságlenyomat-rétegekből építkező, virtuális világot teremt, melynek magja egyre kevésbé tűnik valóságosnak. Egyre távolodva a középponttól, eltévedünk egy fokozatosan fragmentálódó labirintusban, a diszkrepancia leküzdhetetlenné válik, és megszületik bennünk a visszatérés vágya. Ez történik most: az ember, létének forrásától egyre messzebb sodródva, a jelenlegi környezetében adott lehetőségek megragadásával igyekszik újraegyesülni önnön értelmével. A globalizációs folyamatok bizonyos, látens szinten – a profitszerzés mellett – az uniformizált, konformista társadalom megteremtésével egy homogén, egységes világprofil kialakítására törekszenek. Ez egy rendkívül didaktikus elképzelés, ami nagyon távol áll a holisztikus egység eszményétől. A valódi holisztikus állapot helyreállításának eszközei nem lehetnek mechanikusak, csakis organikusak, melyek közvetlenül az egyén szintjén fejtik ki hatásukat és az egyénen keresztül formálják a társadalmat. Erre az egyik legnemesebb, legtermészetesebb, legősibb módszer a művészet. Az elme kreativitása, a képzelőerő belső szabályrendszere a természet törvényeivel összhangban működik. A holisztikus elv szerint minden egyes emberi élet ugyanarra az egyetlen, roppant létezésre rezonál, mindannyian, minden pillanatban ugyanazt tapasztaljuk meg, természetesen az „énség” a „nem-teség” „nem-őség” viszonylatrendszerében, azaz saját egónk és életünk rendszerében, mindenki egyéni szinten. A művész saját személyes sorsának prizmáján keresztül töri meg és bontja színekre a lét differenciálatlan, megfoghatatlan fényét. A láthatatlan láthatóvá tétele, a szubjektív objektivizálása – ebben áll a művészi alkotás folyamatának nagyszerűsége. Mindez némileg szimbolikus értelemben véve alkímiai folyamat. A Bölcsek Köve olyan szubsztanciát jelöl, mellyel a mentális konstrukciók anyagi formában megtapasztalható módon testet öltenek. A képzőművészet pontosan erről szól. A hasonlatnál maradva, a Bölcsek Köve maga a talentum, melynek segítségével az elvont gondolati tartalmak, üzenetek, vágyak materizálhatóvá, a konszenzus valóság keretein belül is dekódolhatóvá válnak.

Az alkimista hagyományok szerint a higany az az elem, melyet az emberi intelligencia analógiájaként használtak. A higany egyedülálló tulajdonságokkal bíró anyag. Először is, erősen mérgező – veszélyes, ha nem megfelelően kezeljük. Folyékony – a tároló edény formáját veszi fel, alkalmazkodik a környezetéhez. Akárcsak az emberi értelem, folyamatosan tükrözi környezetét, cseppekre hullva is, viselkedése apró darabokra szétgurulva is egységes. Minden egyes higanycsepp egy elszeparált, önálló emberi elmét jelképez. Az ember természete ezek szerint az, hogy reflektáljon – a reflection angol szó egyrészt tükrözést, másrészt elmélkedést jelent.

A képzőművészeti alkotás frissessége és hitelessége az alapjául szolgáló élmény hitelességének és frissességének függvénye. Nincs rá mód, hogy ez bármiféleképpen ellenőrizhető vagy mérhető legyen, de nincs is rá szükség, azok a művek, amelyekben ez a szakrális spontaneitás jelen van, évszázadok múltán is elevenek és hatásosak, attól eltekintve, hogy mely korban keletkeztek. Ezek a művek a tér és idő paradigmájának semmibevételével, a végtelen és örökkévaló hangján szólítanak meg minket.

Az igazi művészet II.

I. A rész-egész viszony felfogásának változásáról

A gondolat destruktív és konstruktív ereje

Tekinthetjük az emberiség történelmét egymástól függetlenül, esetlegesen bekövetkező események láncolatának, de Charles Darwin elméletének mintájára felfoghatjuk egyfajta evolúciós folyamatként is. Így a történelem valójában nem más, mint a kollektív emberi gondolkodásmód története. Könnyen belátható, hogy az emberi tevékenységet, legyen az kreatív vagy destruktív, a gondolat kezdeményezi. A civilizáció nagy teljesítményei és vívmányai mögött egyértelműen a gondolat áll. Ez nem pusztán a társadalmi struktúrát befolyásolja, hanem bármilyen típusú tevékenységre kiterjed és ezért a művészetre is vonatkozik. Egy adott kor lényegét tehát nem foghatjuk meg csupán a szigorúan vett történelmi események segítségével. A szüntelenül változó eszme pillanatnyi állapotára annak legkülönbözőbb ideiglenes megnyilvánulásaiból következtethetünk. Bár az alkotó tevékenység mögötti koncepció, mint a történelemből kiderül, folyamatosan fejlődik (de legalábbis változik) mégis észlelünk egy bizonyos állandóságot. Az emberek évszázadokkal ezelőtt is emberek voltak, és ha nem következik be valamiféle fatális katasztrófa, évszázadok múlva is azok lesznek. Tegyük fel, hogy képesek vagyunk utazni az időben: valószínűleg nem tudnánk közvetlenül, verbálisan kommunikálni a kőkorszaki emberrel. A korból fennmaradt régészeti leletek azonban azt bizonyítják, hogy már ők is birtokában voltak annak a teremtő (vagy a környezetet manipuláló) intelligenciának, amivel a mai napig formáljuk világunkat. Továbbá, az őket irányító késztetések és a művészetet létrehozó belső feszültség sem veszett ki az emberiségből nyomtalanul az idők során. Az őskorban megalkotott tárgyak képesek idő és tér korlátait meghazudtoló módon üzenni nekünk, leszármazottaknak. Az egyik legfőbb üzenet pedig az, hogy az emberi gondolat sarkalatos pontjai, úgy tűnik, az évszázadok alatt vajmi keveset változtak, lényegében ugyanazok a kérdések foglalkoztatták őseinket, mint a modern embert. Halál, szex, vér, fájdalom, titok, álom, őrület – ha ezeket a szavakat halljuk vagy olvassuk valahol, több mint valószínű, hogy felkeltik és megragadják a figyelmünket. Ezek olyan, a tudatalattinkban kódolt fogalmak, melyek rendkívül erőteljes, hipnotikus hatással vannak ránk. A marketinges szakemberek jól tudják, hogy egy vállalkozás sikere nagyban függ attól, hogy pontosan milyen az eladni kívánt termék köré épített image viszonyulása ezekhez a kulcspontokhoz. Ezeknek a dolgoknak a varázsereje leginkább abból fakad, hogy valós, intenzív élmény-lenyomatokhoz csatolnak vissza a kollektív tudatban.

Ezek közül a két archaikus téma – a halál és a nemiség – az, ami bizonyíthatóan már a civilizáció hajnalán lázba hozta az embert: elég, ha csak a termékenységi szobrokra illetve a túlvilágra vonatkozó hiedelemrendszerekre és ahhoz kapcsolódó szokásokra gondolunk.

A halál az emberi tudat eszmélésének origója. Az egyetlen állat, melynek halál-tudata van, az ember. A szex pedig a fajfenntartás szempontjából elengedhetetlen. Megvizsgálva a kortárs művészeti palettát azt láthatjuk, hogy ezek a motívumok nem vesztettek népszerűségükből. Napjainkban is számtalan olyan műalkotás születik, mely ezeket a toposzokat dolgozza fel.

Ha ilyen jelentős kontinuitás állapítható meg a generációk között, akkor felmerül a kérdés, hogy mégis mi változik?

Az emberi öntudat egyik karakterisztikus vonása a viszonyítás. Identitásunk megállapítása mindig környezetünk és mások viszonylatában történik, az énség érzésének alapja a különbözőség. Ez a viszonyrendszer az emberiség történelme során folyvást változik. Régebbi korok kultúráit tanulmányozva azonban feltételezhetjük, hogy az a rettenetes izoláció, ami jelen korunkban egyre inkább általánossá válik, nem volt mindig jellemző. Alan Watts kifejezésével élve olyan bőrzacskókba zárt egókként tapasztaljuk meg magunkat,⁵ melyek permanens konfliktusban vannak az ellenséges külvilággal, így szüntelenül kényszert éreznek arra, hogy zsákmányoljanak belőle és védekezzenek ellene. A jelen társadalmat tekintve felfedezhető az emberi közösségeket a lehető legapróbb szegmensekre tördelő tendencia. Nem pusztán nemzetközi, de nemzeti szinten, illetve a legkisebb szociális egységek, a család intézményének szintjén is érezhető ez a jelenség. Az összetartás a családokon belül egyre gyengül, a válások száma egyre növekszik. A szakadék a különböző társadalmi osztályok, népcsoportok között egyre mélyül. Szinte minden életszituációban súlyos ellentétek keletkeznek, legyen szó politikai, vallási hovatartozásról, szexualitásról, vagy bármi egyébről. Ez lehet a globalizáció, a tömegkultúra illetve a fogyasztói társadalom imperatív velejárója, bár néhányan tudatos, gondosan megtervezett összeesküvést sejtenek mögötte. Személy szerint David Bohm álláspontjával értek egyet, aki azt írja: „Az igazi válságot nem azok a történések jelentik, melyekkel nyíltan konfrontálódunk, mint például a háborúk, a bűnözés, a kábítószerek, a gazdasági káosz vagy a környezetszennyezés. Valójában a gondolat felelős mindenért, minden esetben. Minden ember felelős a gondolatért, hiszen vele él. Azonban a gond ott kezdődik, mikor azt mondjuk – ők azok, akik így gondolkodnak, és én gondolkodom helyesen. Úgy vélem, ebben van a hiba.”⁶

A személytelen, archaikus egységtudat

A gondolat fejlődésének során tehát, mint ahogy az emberiség eddigi történetéből kiderült, olyan utakra tévedhetünk, melyek destruktívak. Hogy megértsük, miben változott pontosan a viszonyrendszerünk, a világról alkotott térképünk, az emberi időszámítás kezdetéig kell visszanyúlnunk.

A mindenség keletkezésével kapcsolatos kérdésekhez hasonlóan senki sem tudja, hol kezdődött az ember eszmélése. Manapság általánosan elfogadott nézetté vált az evolúciós hipotézis, mely bár minden eddiginél kielégítőbb megoldást kínál biológiai formátumunk kialakulásának problémájára, nem ad választ arra, hogy mitől lett az ember emberré, hogyan és mivel kezdődött a tulajdonképpeni emberi intelligencia kibontakozása, az anima rationale pályafutása (vagy ámokfutása). Az ember egyedfejlődésével analóg módon a történelmi kezdeteket homály fedi. Ahogy feltehetőleg legtöbben saját születésünkre sem emlékszünk, és korai gyermekkorunkból is csak ritkán őrzünk emlékeket, úgy a kollektív emberi tudat éledésének és primordiális szakaszának (az őskornak) lényege is rejtve marad előlünk. Csupán halvány sejtéseink és feltételezéseink lehetnek arról, hogy mi történt akkor. Ha az egyéni emberéletnél maradunk, annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy kezdetben nincsen szó a hagyományos értelemben vett öntudatról. Az ego csak későbbi évek során, fokozatosan alakul ki, a többiek visszajelzéseinek, a nevelésnek valamint egyéb immanens és környezeti tényezőknek a hatására. A modern pszichológia irányzatainak egy része úgy írja le ezt a folyamatot, mint egy transzállapotot, mely a közeg természetes szuggesztióinak nyomására alakul ki az egyénben. Az ego tehát tudatállapot, egy, az iniciálistól eltérő rezgésszint, amelybe a gyermeket „behipnotizálják”. (Szó sincs kényszerről, hiszen, mint tudvalevő, a hipnózis a hipnotizált fél beleegyezése és közreműködése nélkül nem jöhet létre.) Természetesen, a felnőttek már benne élnek ebben a transzban, és, jobbára pusztán a viselkedésükkel örökítik át az újabb generációkra ezt az állapotot, a nélkül, hogy tisztában lennének azzal, pontosan mit tesznek. Az ego kialakulásának a fenn említett viszonyrendszer az alapja.

A nevelés nagyrészt abból áll, hogy a gyermek identitását a kívánatos és nem kívánatos viselkedés mintákra tett megjegyzésekkel formáljuk (lásd: „Rossz gyerek vagy, ne legyél rossz gyerek.”) Ezek a megerősítések és tiltások keltik a gyermekben a jó és főképpen a rossz, a nem elfogadható képzetét, illetve késztetik a saját tevékenységével való azonosulásra. A folyamatos különbségtevés és hasonlítás során válik le az egyéni tudat a környezetről. Figyelemre méltó a tény, hogy az emberek többségénél a gyermekkori emlékek nagy része nem harmonikus és kellemes, hanem a megalázás, megszégyenítés élménye. Ennek az intenzív, negatív behatásnak a brutalitása megmásíthatatlan lenyomatot hagy a pszichében. Az angol self-conscious szó kettős jelentésében ennek a megfigyelésnek az eredményét láthatjuk – öntudatos és zavart, félénk lelkiállapotra egyaránt használják. Lényegében a fizikai születésünk traumája után átéljük a másodikat, melynek során önazonosságunk tudata születik meg.

Az ego születése előtti időnek civilizációs kontextusban az őskorszak felel meg, melyben személytelen, archaikus egységtudat érvényesül. Ez a primitív szellemi ősállapot a bibliai Édenkert egyik lehetséges szimbolikus értelmezése. Ennek az ösztönös, holisztikus érzésnek bizonyítékai a természethez való viszonyra utaló jelek az őskori művészetben. Ahogy a gyermek élete első néhány évében még magában hordozza az anyaméhben megélt összetartozásból fakadó gyámoltalanságot, úgy az ősközösségek is közelebb vannak még a forráshoz, és eredendő gyengédséggel kezelik a körülöttük lévő világot. Erősen kétlem, hogy ez a szerénység pusztán a technikai felszereltség hiányának a velejárója. A napjainkban – sajnos már csak elvétve – létező primitív törzsek, természeti népek kultúráját tanulmányozva azt láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy a modern világ most már gyakorlatilag fejlettebbnél fejlettebb eszközöket biztosít a természet leigázására, ők mégsem ragaszkodnak hozzá, hogy asszimilálódjanak és megsokszorozzák ökológiai lábnyomuk méretét. A környezet iránti gyengédség alatt pedig nem a szó üres szentimentalizmustól csöpögő, elmarketingesedett változatára utalok, hanem egyfajta ösztönszerű és emocionális tiszteletre. Az élet elkerülhetetlen fájdalommal jár, minden szinten. A természet iránt tanúsított gyengédség annyit jelent, hogy nem okozunk nagyobb kárt annál, mint ami feltétlenül szükséges. Ez egy, a korszerű ember számára valószínűleg nehezen megfogható elképzelés, mely a jelenlegi normánál jóval emelkedettebb szellemi és morális standardot képvisel. Távoli elődeink lenyűgöző módon nem csak hogy tisztában voltak mindennek fontosságával, de ennek jegyében is éltek. Honnan tanulták? Ösztöneik diktálták. Elterjedt és kedvelt szokás az ember minden sátáni megnyilvánulásáért az ösztönöket vádolni, noha napnál világosabb, hogy az igényeken felüli fogyasztásnak és ésszerűtlen agressziónak az oka valamiféle mentális túlburjánzás, mely nem csak a túléléssel kapcsolatos tevékenységeket érinti, hanem az élet más területeit is megfertőzte.

A fragmentáció

Hogyan jutottunk egyről a kettőre, majd a milliárdokig? Ahogy az idő teltével a civilizáció szövevénye már-már a tarthatatlanságig duzzad, egyre nagyobb számokkal dobálózunk. Néhány évszázaddal ezelőtt az emberek számára nagyjából semmit sem jelentettek a százezres nagyságrendek, ma már a reggeli kávé mellett, a nappalinkban, az utcán sétálva akarva-akaratlan beléjük botlunk. Az internetnek köszönhetően szédületes információ-bumm közepén találjuk magunkat, s gyakran úgy érezzük, az ingerek elárasztanak minket. A jelenlegi fogyasztói társadalmi modell kialakulásáért sokan a felvilágosodás korát teszik felelőssé, mivel szellemi üzemanyagot és teret biztosított az ipari forradalom és a technológiai innováció létrejöttéhez, mely a nagy felfedezéseket is lehetővé tette. A kognitív horizont tágulása valóban megelőzte az emberiség térben való terjeszkedését, nem lehet azonban egyöntetűen károsnak bélyegezni. Az áldásos hatás, amit a felvilágosodás mozgalma az emberi gondolkodásra kifejtett, vitathatatlan. A probléma talán abban gyökerezik, hogy míg a sárkány egy-egy fejét levágta, a többit megetette s felhizlalta. Így a belső fenevad nem lett gyengébb, sőt, inkább erősödött. Egyazon elánnal, mellyel megnyirbálta a gondolat boszorkányégetéseket produkáló, minden józanságot nélkülöző mentális kinövéseit, kiirtotta a fantáziát, a képzeletet, a rácsodálkozás képességét, a megfoghatatlan iránti fogékonyságot. Ugyanazzal a mozzanattal, mellyel a koronát a sötétség felett hatalmaskodó emberi értelem, a Ráció fejére helyezte, baljára a Beképzeltséget, jobbjára a Fásultságot ültette.

A gondolat fejlődésének ezen stációja a fragmentáció (vagyis a töredezettség) szakasza. A korszerű célkitűzés az volt, hogy a világ azon jelenségeit, melyek vizsgálhatóak és mérhetőek, apróbb részekre bontva analizálják és így közelebb jussanak megértésükhöz. Ezzel az elképzeléssel az adott korban jelentős sikereket értek el, robbanásszerűen jutottak el egyik felfedezéstől a másikig. Talán ez a sikerélmény hozta magával azt a túlzott önérzetet, mely az emberben azt az illúziót kelti, hogy joggal hatalma alá vonhatja és megerőszakolhatja a természet egészét. A világ megismerhetőségébe vetett hit megjelenésével kiveszett a mindennapokból a létezés szakrális mivoltára való ráérzés, a csoda iránti igény. Ingerküszöbünk olyan magasra került, hogy a technika újabb és újabb csodái csak három napig tartanak. Az első mozifilm vetítésekor az emberek fejvesztve rohantak ki a teremből a közeledő vonat láttára, ma már a szemünk sem rebben, ha ebédidőben hullákat mutogatnak a képernyőn. Ez természetesen nem a józan ész és a tudomány hibája, hanem azé az elidegenedett felfogásé, amely képtelen egységben szemlélni a világ jelenségeit és nem feltételez összefüggést közöttük. Ebből származik az a vérlázító közöny, mellyel általában egymást, a természetet és az eseményeket figyeljük. Ebben az állapotban a legabszurdabb dolgokat is magától értetődőnek vesszük és a leghajmeresztőbb gaztetteket képesek vagyunk végrehajtani.

Az az alaposság, részletező és elemző készség, mellyel a világ problémáit a felvilágosodás tudósai és gondolkodói megközelítették, bizonyos helyzetekben elengedhetetlen. Vannak azonban területek, ahol ennek az attitűdnek a használata nemcsak hogy ésszerűtlen, de kifejezetten káros is.

Természetesen nem lehet minden szituációban ugyanazt az eszközt használni – képzeljük csak el, milyen reménytelen vállalkozás lenne megpróbálni ecsettel felvágni a tűzifát, és milyen veszélyes lehet nekiállni baltával festeni egy képet.

Lassacskán azonban feledésbe merült, hogy ez a vívmány csupán eszköz és nem cél, és az évek során a metódus dogmatizálódott. A dogma, mint kifejezés általában a vallással kapcsolatban használatos, de egyetemes értelemben véve jelölhet bármilyen olyan tézist, melyet kizárólag tradicionális illetve autoritás-elvű okokból kifolyólag tekintünk helytállónak. Feltehetőleg, a felvilágosodás által kitermelt racionalizmushoz hasonlóan voltaképpen az összes nagy vallás eredeti üzenete és funkciója holisztikus, az idők vihara azonban megtépázta és megfosztotta méltóságától csaknem mindet. A mai napig konfliktusok és háborúk szabdalják a Föld színét és szaporítják a szenvedést a kiüresedett vallásos hittételek égisze alatt. Az isten, melynek nevében az emberiség kollektív szuicid tevékenységét folytatja, Nietzsche szerint halott. Kizárólag az ember bestiális, természetes ösztönökön túlmutató agresszivitása lehel démonikus életet ebbe a lassan porladó porhüvelybe. Az igazság kiüresedve dogmává válik, teherré, melyet a civilizáció a hátán cipel évszázadokon át, és billoggá, melyet egymásra süthetünk ebben a vad korban. A dogmák úgy viselkednek, akár a vérrögök az emberi szervezetben: ami egyszer élet volt, összecsomósodik, megkeményedik és az eleven erő útjába áll, hogy eltorlaszolja azt. Mind a vallásoknak, mind a tudományos diszciplínáknak megvannak a maga dogmái. A dogmaképződés jelensége szerencsére legkevésbé a művészetet érinti, mégis időről időre akadnak művészek, akik szót emelnek a dogmatizálódó artisztikus elvek ellen. „Elítélek minden módszert, minden mértéket vagy erőszakolt tanítást. Minden művészeti szabály, kánon a halált okádja. Az ész a művészet ellensége.” – vallotta James Ensor. Az ész, ha nem is a művészet, de egyre inkább úgy tűnik, hogy önmaga ellensége. Azonban az az „eszement” szabadság, ami a kreatív folyamat során átélhető, kiszabadíthatja az elmét a saját maga által generált börtönből.

A holizmus fontos tétele az is, hogy nem tesz lényegbeli különbséget a múlt, a jelen és a jövő között, ugyanakkor a valóságfolyam fázisai közül egyetlen közvetlenül megtapasztalhatóként a jelent preferálja. A jelenlét, a jelenben levés a keleti vallások és bizonyos okkult iskolák alapvető tanítása, a transzcendens élmény eredője. A holizmus minden pillanatban egyetlen pontban összpontosulva bontja ki a teljességet, a holisztikus gondolkodás és művészet ebből az egyetlen őszintén érzékelhető pontból sugárzik. Az egyetlen teendőnk, hogy elálljunk az útjából.

Az igazi művészet I.

I. A cím magyarázata

Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.
Elalszom: holnap megint más leszek.
De élve, holtan, utcán, kriptaboltban
én emlékezem és én feledek.

(Weöres Sándor: Existentia)

A holizmusról

A holizmus szó a görög „holos” kifejezésből ered, mely szó szerint egészet, teljeset jelent, általánosságban olyan szellemi attitűdöt jelöl, melynek célja egy adott problémának, jelenségnek vagy akár magának az életnek teljes, bonthatatlan egészként való vizsgálata.

Az Idegen Szavak és Kifejezések Szótára szerint a holizmus „20. századi filozófiai irányzat, amely szerint a világmindenség egymástól függetlenül létező és egymásra ható egyedekből épül fel, olyan egységes egész, amely ezeknek nem egyszerű összessége.”¹ Ez a gondolat az 1920-as években induló Gestalt-pszichológia képviselőinek mottójává vált. A szemléletnek a gyökerei azonban sokkal régebbre nyúlnak vissza: Arisztotelész a Metafizikában azt írja, hogy az egész több mint a részek összessége.² Maga a Metafizika is a legfőbb tudomány jegyében született, vagyis a valóság természetének, mint egységes egésznek az összefogó tudományos leírására tett kísérlet. Az az idea, amit az időszámításunk előtti 4. évszázadban Arisztotelész megfogalmazott ebben a műben, a mai napig foglalkoztatja az embert. A modern természettudományos törekvések, legjellemzőbben a kvantummechanika legfőbb célkitűzése, hogy egyeztesse a különböző, egymástól függetlenül létrehozott világmodelleket egyetlen egységes, érvényes rendszerben. Úgy tűnhet, hogy a figyelem középpontjában a pénzharácsolás, az agresszív hatalomszerzés és az egyszerű érzéki kielégülés áll, az emberiség egyik nagy vágya azonban továbbra is az, hogy megtalálja a formulát, azt a mindenre kiterjedő, a mindenségre alkalmazható elvet, amelynek segítségével megteremthetjük a hőn áhított összhangot.

A holisztikus szemléletmód a legkülönbözőbb területeken (antropológia, szociológia, filozófia, ökológia, neurológia, építészet) érvényesül. Napjainkban a „holisztikus” szót leggyakrabban a természetgyógyászattal kapcsolatban halljuk, egyre népszerűbb alternatív gyógymódot jelöl a hagyományos nyugati orvoslással szemben. Elsősorban az különbözteti meg a bevett módszertől, hogy míg a modern orvostudomány a tüneti kezelést alkalmazza, a holisztikus gyógyítás célja, hogy az emberi szervezetet, mint oszthatatlan egészet kezelje. A központi gondolat az, hogy az emberi létezés különböző aspektusai – így a psziché vagy a spiritualitás – nem elválaszthatóak a testtől, és a fiziológiai elváltozások minden esetben lelki okokra vezethetők vissza, s ezt az orvoslás során figyelembe kell venni. A holizmus esetében a látszatvilág mögötti, érzékelésen túli valóság képzete is integrálódik a világmindenségről alkotott képünkbe. Azt láthatjuk, hogy manapság az ehhez kapcsolódó, félig-meddig ezoterikus irányzatok valóságos reneszánszukat élik. Habár sok esetben gyanakodhatunk arra, hogy némelyik, a különböző készítményeket és tanfolyamokat kínáló cég elsődleges célja a profitszerzés, azt mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy milyen széles rétegeket mozgat meg ez a témakör. Amint az intézményesített vallás fokozatosan veszít hatalmából és tekintélyéből, gombamód szaporodnak az üdvözülés alternatív módjait hirdető szervezetek, szekták, különféle teológiai és filozófiai ideákból összetákolt iskolák. A modern ember nem adta fel a végső igazság keresését, és az eufória utáni elkeseredett hajszában elképzelhető, hogy féligazságokkal is beéri. Ezek a nézetek gyakran tartalmaznak áltudományos elemeket, hogy az objektivitás illúzióját keltsék. A szakdolgozatom megírásával nem állt szándékomban azt a látszatot kelteni, hogy én vagy bárki más birtokában van az abszolút tudásnak, hitem szerint ugyanis ilyen, bármely objektív, konzisztens emberi jelrendszer keretein belül értelmezhető, lefordítható tudás nem létezik. Azonban mindennél erősebben él bennem a meggyőződés, hogy az a – lefordíthatatlan – misztikum, mely létezésünk alapja, elvitathatatlan érzelmi realitás. A képzőművészet és általában a művészet képes arra, hogy ezt a meg nem fogható élményt manifesztálja és újrateremtse a maga sajátságos, változékony módján. A tudomány célkitűzései a legkevésbé sem állnak szemben a művészetével – mégsem mondhatjuk, hogy a módszereik bármilyen szinten összevethetők lennének. Habár a természettudományos területen is jelentős szerepe van az intuíciónak, és a művészi tevékenység során sem elhanyagolható a racionális gondolkodás képessége, a két megközelítés mégis természeténél fogva más. Ez a viszony azonban egyáltalán nem hordoz antagonisztikus ellentétet, sokkal inkább kiegészítő jellegű. Nem engedhető meg ugyanakkor az sem, hogy az egyik a másik funkcióját próbálja meg ellátni. Épp ezért szeretném hangsúlyozni, hogy a dolgozat annak ellenére, hogy helyenként tartalmaz természettudományos utalásokat, mindenekelőtt emocionális perspektívából vizsgálja a holizmus kérdését. A képzőművészetet és kiváltképp Van Gogh munkásságát nem érdemes és nem is lehetséges kizárólag analitikus megközelítésben interpretálni. Elsődleges célom az volt, hogy a holizmus, a holisztikus gondolkodás élményét mutassam meg a festmények tükrében. Ez az írás inkább arra vállalkozik, hogy benyomást adjon, minthogy pontos térképpel szolgáljon. Személy szerint kétlem, hogy egy ilyen térkép létezik/létezhet. Chet Raymo, a neves amerikai professzor és publicista legújabb könyvében így ír erről, a fizikus szemszögéből: „E két rövidke szó – nem tudom – lehet a tudomány legjelentősebb adománya az emberiségnek. Valóban lenyűgöző mértékben sikerült megértenünk a világ működését, viszont mindezzel párhuzamosan egyre inkább tudatosodik bennünk, hogy mennyi mindent nem tudunk. (…) Ki vagyok én? Mit keresek itt? Mi az élet értelme?
A Nagy Kérdések. Volt olyan időszak az életemben, még tapasztalatlan ifjúként, mikor boldoggá tett, ha választ kaptam rájuk. Az ember természete, hogy válaszokat akar. Most, hogy megjártam a pascali utat, már elmondhatom: nem tudom. Mint mindannyian, én is teljes tudatlanságban születtem. Ahogy páran közülünk, tudatlanságban öregszem is meg, de ez a tudatlanság immár – merem remélni – felér egyfajta bölcsességgel. Többé nem keresem a választ a Nagy Kérdésekre. Helyette a Kis Kérdésekre akarok választ kapni. Hogyan állítanak elő az enzimek proteint, szénhidrátot, lipideket a testem minden sejtjében? Hogyan szabadít fel energiát a héliumatom a szénatommal összekapcsolódva a csillagok belsejében? Hogyan repül a kolibri? A Tao, amelyet el lehet mondani, nem az örök Tao, írta Lao-Ce két és félezer évvel ezelőtt. A név, amely kimondható, nem az örök név. Engedtessék meg nekem, hogy itt és most ünnepeljem azt, ami megnevezhető és leírható, hadd fedje az örök Tao-t a rejtélyesség homálya.”³

A tudományban és a művészetben közös, hogy az ismeretlen iránti tisztelettel vegyes félelem, szorongás és csodálat hatja át. A soha fel nem táruló, enigmatikus lényeg örök bizonytalanságban tartja az embert. Felmerülhet a kérdés, hogy amennyiben nem tudjuk megnevezni, kategorizálni, szétszedni és megvizsgálni ezt a titkot, mi értelme beszélni róla? Miért választottam szakdolgozatom témájául a holizmust?

Elsősorban azért, mert ugyanaz foglalkoztat, ami időtlen idők óta az egész emberiséget lázban tartja, ez alól a hatás alól, ha akarnám, sem tudnám kivonni magam. Az ember egyszerre szembesül a létezés hiábavalóságának tudatával és él együtt a folyamatosan megújuló belső erővel, mely új területekre viszi. Másodsorban úgy gondolom, hogy amellett, hogy jelenlegi világképünket legjelentősebben a technológia és a tudományos fejlődés befolyásolja, semmiképpen nem feledkezhetünk meg a művészetben rejlő, egyedi kifejezőerőről. A racionális gondolkodás egy eszköz, vagy jármű, mellyel csak egy bizonyos pontig juthatunk el ­ azon túl az agyunk intuitív képességeinek segítségével haladhatunk tovább.

Jelen világunkból, úgy tűnik, riasztó módon hiányzik ez a képesség. Az empátiának, a megérzésnek és a képzelőerőnek meglehetősen kevés szerep és még kevesebb tisztelet jut. A racionális kognitív folyamatok abúzusának eredménye egy széthulló világ, aminek szilánkjai egység után sóvárognak. A képzőművészet képes lehet helyre tenni a puzzle hiányzó darabjait, képes közelebb vinni minket a holisztikus szemléletmódhoz. Van Gogh művészete a benne feszülő, szinte letaglózó őszinteséggel és ösztönösséggel a holisztikus képzőművészet egyik legemblematikusabb példája. Munkássága egyedi csomópont, a szerteágazó modern művészeti törekvések (posztimpresszionizmus, expresszionizmus, absztrakt festészet) és az ősi hagyományok (japán fametszetek) illetve nyugat és kelet találkozása, az őrjöngő spontaneitás és a gondosan megtervezett kompozíció, az egyéni és a társadalmi megváltás iránti szenvedélyes vágy. Talán ennek az erőnek köszönheti mai napig tartó hihetetlen népszerűségét. Rengeteg referenciát találunk személyére és művészetére különböző irodalmi, zenei, filmművészeti alkotásokban. Képei ikonikussá váltak, széles körben ismertek, ez azonban nem von le az értékéből. Van Gogh személyiségével összegezhető, hogy a 19-20. századi európai kultúrában megjelenő holisztikus művésztípus – az igazi művész – milyen vonásokkal rendelkezik.

Az igazi művészetről

A címben használt igazi művészet fogalma a tévedés elkerülése végett magyarázatra szorul. Nem az igazi és a „hamis” művészet közötti határvonalat meghúzása volt a cél. Lévén, hogy a művészetet nagyban jellemző, mondhatni definiáló faktor a szubjektivitás, ilyen jellegű különbségtételre nincs szükség. Az igazi művészet fogalma Vaszilij Kandinszkijnek a Spiritualitás a művészetben című esszéjéből származik. „A belső szükségszerűség* 3 misztikus elemből épül fel. (1) Minden alkotó művészben van valami, ami kifejezésre vár (a személyiség eleme). (2) Minden művész saját korának gyermeke, így feladata a kor szellemének kifejezése is (a stílus eleme) melyet az adott kor és ország szab meg, melyben a művész él. (3) Minden művész, mint a művészet szolgája, köteles a művészet célját segíteni (ez az igazi művészet eleme, mely minden korban és minden nemzetnél állandó.)”⁴ Kandinszkij fogalmazásában egy olyan művésztípusra kapunk utalást, akinek motivációja nem a kortársak igényeinek feltétlen, szolgai kielégítése, hanem egyfajta átfogó társadalmi formáló hatás kifejtésére tett kísérlet, másképp küldetéstudat. Ez a harmadik összetevő, mely nélkül nem lehet teljes az alkotó személyiség és tevékenység. Az igazi művészet kifejezéssel azt igyekszem bemutatni, hogy nem hozható létre holisztikus műalkotás az én-tudatnak a világra való transzcendens kiterjesztése nélkül, s magának a holizmusnak a lényege is részben a hagyományos értelemben vett egón való túllépésben érvényesül.

---

* Kandinszkij a művészetet írta le belső szükségszerűségként.